Egyelőre élvezeti cikk gyanánt, de divatba jött az emberhús Magyarországon.

Az idegenforgalmi szempontból sem elhanyagolható kereslet számtalan fogyasztói ágazatnak adhat új lendületet.

Különös tekintettel a mélyen hagyományozott puszta/gulyás/csárdás – egyet balra, egyet jobbra ugye – arculati változásaira, ahol már igazán váratott magára egy ilyetén drasztikus ráncfelvarrás. Az igény, hála Istennek a kínálat széles skáláját hívta életre, és olyan ősi mesterségeket rehabilitált, mint a barbár, az ordas, vagy a dúvad.

Pesti a bestia! – ordít vidáman, gazdagon fűszerezve a bulvárorgánum, és a patinás hírcsatorna sem késik a kontrával: „tinédzserek lőtték fejbe”, „megnyugodott, miután kiirtotta családját”, „negyvenszer szúrt, de még mindig élt”...

Nem mindenki kerülhet persze az étlap frontoldalára, a horror hétköznapi elemei afféle laza előételek, mikor kéjes borzongással ízlelhetjük meg – akár tettes, akár áldozat minőségünkben – a falatnyi fogásokat. Ki késsel és villával, ki csak késsel, vagy puszta kézzel marcangol, tép egy-egy finom falatot, és mindezt megfizethető, messze a piaci várakozás alatti áron, már ami a törvényi szabályozást illeti.

Terítéken a nemzeti összefogás programja, és valóban; végre valamiben erősek vagyunk. Gyere világ, azt lássá' csodát!

– Vannak Önök között kannibálok? – kérdezi a misszionárius a bennszülöttektől.
– Nincsenek. A múlt héten ettük meg az utolsót.