Kézdi Imola a Kolozsvári Színház egyik legeredményesebb fiatal színésznője. Március 15-én tüntették ki a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével.

Imolát tizedik osztályos korában bűvölte el a színház világa, innen pedig egyenes út vezetett a színészi pályára. Bár sokáig orvosnak készült, végül a színjátszás mellett döntött. A marosvásárhelyi színi főiskolán végzett, ezután a Tompa Miklós társulathoz, majd a Kolozsvári Állami Magyar Színházhoz került. Bár nem tervez előre – hiszen színésznőként nem is teheti –, még sokáig itt, Kolozsváron szeretne játszani.

Mesélj magadról! Hogyan jellemeznéd magad színészként és emberként?

Jó kérdés, így reggel kilenckor... Egyrészt szerencsésnek tartom magam, amiért olyan pályát választottam, amit szeretek. Másrészt, ha nagyon röviden kéne jellemezzem magam, akkor a legfontosabb számomra az, hogy anya vagyok.

Mit gondolsz: még mindig változás alatt állsz? Esetleg a szerepek miatt?

A szerepek is biztos, hogy befolyásolnak valamilyen szinten. Amikor a tegnap gondolkoztam azon, hogy miről fogunk ma beszélgetni, az a cím jutott eszembe, hogy „változások és átváltozások”, mert ez az, ami nagyon jellemző az életemre. Változások nemcsak színészként érnek, viszont átváltozáson szinte minden este átmegyek a színházban és ezt nagyon szeretem. Befolyásolni mindenképp jó irányba szoktak a különböző szerepek. Megtisztulok. Nem lesznek fölösleges gondjaim, ha átmegyek egy estén Hedda Gablerrel vagy a Három nővér Másájával. Lelkileg ez egy tisztítókúra.

Hogyan készülsz ezekre a különböző szerepekre?

Mindegyikre másképp készülök, minden szerepnek megvan a maga rituáléja. Épp azért, mert nem lehet egy bizonyos felkészülési módot minden szerepre ráhúzni, ez nem is működne. Van amire öt perc, van amire fizikai bemelegítő a felkészülés. Amit fontosnak tartok, az a küszöb, amit nekem át kell lépni. Valamit leteszek, a mindennapi életet, és átlépek valamibe. Ezt nem konkrétan kell érteni, hogy van egy pillanat hét előtt öt perccel, amikor belépek a színházba, hanem lehet ez egy folyamat, vagy zenehallgatás, vagy ahogy átsétálok a parkon az előadásra. Minden előadásnak más és más küszöbe van.



Volt már olyan, hogy ez az átlépés nehezen ment?

Volt, persze. Ebbe is bele kellett tanuljak. Nem ment egyből, és nem is tudtam, hogy mennyire fontos és egészséges a be- és kilépés. Egyáltalán nem volt magától értetődő, lassan tanultam meg. Rájöttem hogy ez nekem is és a környezetemnek is jó. Így minden előadás és minden szerep a legszebb értelemben vett munka marad, ami arra a három vagy négy órára szorítkozik és nem többre. Elég sok boldogtalan nőt játszom, úgyhogy nem hordozhatom ezeknek a problémáit magammal egész héten. Lassan megtanultam, hogy melyik szerepbe milyen ritmusban, hol és hogyan kell be- és kilépni.

Mi nyújtja számodra a legnagyobb elégtételt? Díjak, taps, dicséret?

Mindez egy csomagban. De elsősorban az önmagam mércéjének akarok megfelelni. Nagyon fontos az épp aznap esti közönség figyelme is. Ha úgy érzem, hogy megnyertük a figyelmüket, az nagyon nagy ajándék. Persze, a kritikákat is szoktam olvasni, követni szoktam, hogy ki mit gondolt arról az előadásról. A visszajelzéseket olvasva mindig nagyon feldob, ha tisztelettel beszélnek a munkámról. Még akkor is, ha ez épp negatív kritika. Nagyon értékelem, ha a nemtetszést tisztelettel mondják el vagy írják le, mert ebből lehet építkezni. Amikor ennek az ellenkezőjével találkozok, az nagyon el tud szomorítani. Szerencsére, ritka az ilyen. A két mondatos szereptől a főszerepig azon az estén mindannyian a maximumot adjuk, senki nem veszi félvállról. Egy olyan társulatban vagyok, ahol ez mindenkire nagyon jellemző, illetve az is nagyon fontos, hogy előadás után egy-két mondat erejéig egymás között is megbeszéljük a kollégáimmal, hogy mi miért ment jól, vagy miért nem, esetleg hol kellene javítani.


A filmes szereplések után milyen volt visszajönni a színházba? Változott valami?

Nem változtam, csak átváltoztam a filmes szereplések alatt. Az elején nehezen indult. Színpadról beesni a kamera elé egy eléggé furcsa állapot, mert mindenből le kellett faragni. Arcjátéktól a nagy energiákig. Színészileg az energia ugyan marad, de közben le kell faragni a mozdulatokból, a mimikából. Ez kicsit nehéznek tűnt az elején. Amiután ráéreztem az ízére, már az tűnt nehéznek, hogy nem időrendben kell játszani. A színpadon A-tól Z-ig összekötöm, van egy folyamat, és ez a filmben nincs meg. De mindez izgalmas is, csak épp meg kellett szokni. Az biztos, hogy nem adnám el a színházat a filmért.

Mi az, amit át tudtál hozni a filmes világból a színházba?

Inkább oda vittem a színházból. Például a fegyelmet, ami forgatáskor is sokat segített és a pontosságot. Színházban is megvan a váza a jelenetnek, azt építjük, fejlesztjük. Fejlődik a szerep és fejlődik a történet is, rendezőtől függően ilyen-olyan ritmusban. Általában a Kolozsvári Színházban elég gyors ritmusban kell fejlődjön, mert nagyon kevés idő van és sok produkció. Szerencsére ez nem megy a kész előadások róvására. Azt szeretem nagyon, hogy gyorsan, de pontosan lerögzített, ugyanakkor nyitott jelenetekkel dolgozunk. Mindent tovább lehet gondolni, vagy elvetni, de van egy váz, amire aztán rákerül a hús-vér szerep. Ezt is a színházból vittem a forgatásra.
A filmben a színészi munkán kivül nagyon kellett figyelni a technikára. Addig mész, oda fordulsz, tehát leszűkítették azt a szabadságot, ami a színházban sokkal nagyobb. De ez is izgalmas volt számomra.

Mit gondolsz a jelen színházáról? Merre tart?

Az emberek is változnak, de ez a felgyorsult világ az, ami leginkább befolyásolja a színházat. Azért nem tartom közhelynek ezt a „gyorsul a világ és mi is hozzá gyorsulunk” kijelentést, mert valóban így van és a színház valóban felvette ennek a gyorsuló világnak a ritmusát. Például játszunk olyan előadásokat, hogy mikor megjelenik a program máris elfogynak a jegyek. Ez azt jelenti, hogy valami valahol nagyon jól működik. És ennek sok oldala van. Működik, mert a színészek jól dolgoznak és komolyan veszik a munkájukat, miközben a színházat jól menedzselik. De az, hogy a nézők kiváncsiak, azt gondolom, a reklámon túl annak is köszönhető, hogy felhígultak a televíziós műsorok. Nagyon kevés az olyan adás, amiért érdemes feladni a színházi estét. Szerencsére, egyre több ember dönt a színház mellett, ahol egy hús-vér élményt kap, ami sokkal jobban megéri, mint ide-oda kapcsolgatni, vagy az interneten szörfözni. A színháznak még mindig megvan a varázsa.