Ottlik Géza 1912. május 9-én látta meg a napvilágot. Édesapját igen fiatalon, másfél éves korában elvesztette. „Az apa hiánya az első olyan életrajzi mozzanat, mely meghatározó nyomot hagyott, pontosabban visszatérő elemmé vált Ottlik műveiben” – írja Szegedy-Maszák Mihály monográfiájában. Nemesi család sarjaként – s ősei hagyományainak megfelelően – katonatiszti pályára szánták. Noha nem lelkesedett a katonás fegyelmet és rendet követelő életforma iránt, a katonaiskolában szerzett tapasztalatai alapvetően meghatározták az Iskola a határon című, főműveként számon tartott regényének élményvilágát.

Érettségi után a budapesti egyetem matematika-fizika szakának hallgatója lett. Első szépirodalmi munkái 1931-ben jelennek meg a Napkeletben, 1933-tól pedig a Budapesti Hírlap bridzsrovatának szerkesztője. Az évtized végén már a Nyugatban is jelentek meg publikációi. „Huszonegy éves voltam, amikor elküldtem a Nyugatnak, igaz hogy rossz címre véletlenül, egy hosszú elbeszélést. Soha nem válaszoltak. Mindig biztos voltam benne, hogy nem azért, mert nem kapták meg, hanem mert ellenkezőleg, azért mert megkapták és el is olvasták. Éretlen, szörnyű írásmű volt. A második próbálkozásomat, évekkel később, elfogadták. Babtis azt üzente: tetszett. Ezzel befogadtak a Nyugat munkatársának. Nagyobb dicsőség soha nem ért” – olvasható a Vallomások a Nyugatról kötetben szereplő írásában.

Ottlik igen kevés saját alkotást hagyott hátra, műfordításainak száma meghaladja eredeti műveiét. Charles Dickens műveit különösképp kedvelte, de Hamingway, Thomas Mann, Bernard Shaw és Eric Knight egy-egy munkáját is átültette a magyar nyelvbe. Regények, novellák, kritikák és esszék mellett hangjátékokkal is foglalkozott; főképp francia és amerikai szerzők munkáinak fordítását készítette el, de saját maga is írt egy hangjátékot Valencia-rejtély címmel, mely 1946-ben látott napvilágot.

Szépirodalmi munkáit igen lassan készítette, minden darabot sokáig csiszolgatott, érlelgetett. Az írás különös hatalmáról a következőképp vélekedett: „Csüggedt pillanataiban kellett neki a könyv különös hatalma, amely mellesleg világrészek és évszázadok kapuit nyitotta tágra, mellesleg a humor mérhetetlen komolyságával és félisteni bátorságával állt az ember mellé, lényegében pedig nem jóakaratot és vigasztalást nyújtott, hanem erőt adott; szilárd, rádióaktív magja cselekvő szakadatlansággal sugározta a titkot: hogy az élet mégis nagyszabású dolog.”

A modern és posztmodern elemeket ötvöző író elismerése sokáig váratott magára, pusztán a halála előtti években kapta meg legrangosabb díjait. A szakma végül József Attila-, Kossuth-, Szép Ernő-, és Örkény István-díjakkal méltatta a kortárs szerző munkásságát.

1990. október 9-én hunyt el Budapesten.