Egy reklámfilm castingjáról érkezett gitárral és kartonszékkel, és zenélni megy az utcára a beszélgetés után. Lőrincz Sándor dolgozott már színészként, zenészként, de pincérként is.

A zenekarod utcazenéléssel kezdte. Hosszú volt az út, amíg az Átjárók eljutott a színpadig?

Mikor elkezdtünk együtt zenélni, még nem tudtunk magunknak koncertet leszervezni, de miután összetettünk pár számot, természetesen arra vágytunk, hogy ezeket már valaki hallja. Úgyhogy kitaláltuk, hogy menjünk ki az utcára. Emlékszem, először leültünk a Lőrinc Pap téren, és vártuk a reakciókat. Ott ült egy néni, jött két fiatal, akik megtapsoltak minket, amitől kicsit erőre kaptunk. Ha az elején megdobálnak minket paradicsommal, és azt mondják, hogy takarodjatok innen, akkor valószínűleg nem folytattuk volna. Ezután egy kicsit beljebb merészkedtünk a Deákra és a Gödörhöz, ahol már több ember gyűlt körénk, és éreztük, hogy nem lenne rossz, ha ez így tudna működni. Végül két évvel ezelőtt, nem kis nehézségek árán szerveztük le az első koncertet a Kamra nevű helyre.


Hogy tudjátok fenntartani a zenekart?

Néhány koncert után egy nagyon kedves barátom felajánlotta, hogy ad nekünk pénzt, csak csináljunk egy lemezt. Most pedig kaptam egy vadiúj gitárt egy másik barátomtól. Ezek mind ajándékok olyan emberektől, akiknek tetszik a zenénk, és szívesen támogatnak, ha játszunk. A hasonló élmények mindig újabb lökést adnak, hogy csináljuk tovább. Nyilván sokszor nehéz, mert a gázsik nagyon alacsonyak, az emberek egyre kevesebbet szánnak koncertjegyekre, lemezekre pedig már egyáltalán nem. A nagyobb zenészekkel is beszélek, akiknek befutott bandáik vannak, és ők is azt mondják, hogy öt évvel ezelőtt többet kerestek, mint most.

Máshogy játszotok egy koncerten, lemezfelvételen a stúdióban és az utcán?

Az utcán szabadabb az ember, nem készülünk úgy fel, nem teszünk össze mindent előre, hanem kimegyünk, és játsszuk, ami jön. Egy koncerten ezzel ellentétben van egy sorrend, valamilyen szintű keret. De azért próbálunk arra figyelni, hogy a koncerten is lehessen érezni, hogy a zenénknek van egy szabadsága, ami az utcazenében gyökerezik. Használunk akusztikusabb hangszereket is, sokszor behozzuk a fuvolát, amin Enikő, a basszusgitárosunk tud játszani. Danny még néha előveszi a panderót, a mexikói csörgődobot – annak ellenére, hogy már van dobszerkó. Ugyanígy a lemezen is próbáltunk ezt a hangulatot átadni.

„Nem rossz kis izé...” az albumotok címe. Nekem ez azt jelenti, hogy nem akartátok kategóriába szorítani a zenétek típusát és stílusát.

Abszolút érthető erre. Nem szeretnénk, ha ránk foghatnák, hogy mi most egy blues, rock, reggae vagy ska zenekar vagyunk. A legjobb, ha mindezt vegyítjük. Már az együttes neve, az Átjárók is sok mindent hordoz magában: stílusok közötti átjáró is lehet, sok dalomban a szellemvilággal való kapcsolat jelenik meg, átjárja a hallgatóságot a zene... De a „nem rossz kis izé” az Ébrenalvó dalból jött. Ebben vannak azok a sorok, hogy „Ember, szedd össze magad,/nem rossz kis izé az élet, csak szalad”. A lényeg, hogy a lemez nem valami, nem ilyen vagy amolyan. Döntsétek el ti, hogy számotokra milyen. Szerintünk nem rossz kis izé. Egyébként amikor a dalt írtam, nem tudtam, hogy ezeket a sorokat nem én találtam ki. Emlékszem, a szólógitárosunknál próbáltunk egyszer, amikor már megvolt ez a szám. A WC-n, a mosógép tetején találtam egy Brecht-kötetet. Beleolvastam, erre megtaláltam a verset, ami így kezdődik: „Nem rossz kis izé ez az élet.”

Tehát a szembesítés megtörtént. Egy mosógépen kallódó Brecht-kötet által.

De ezzel persze semmi baj nincs, hiszen posztmodern van, mindenki emel be sorokat innen-onnan. Ez abszolút felvállalható, nagyoktól szerintem amúgy sem szégyen lopni.

Színészként és zenészként is dolgozol. Mi az, ami a kettőt összhangba tudja hozni? Csak az exhibicionizmusod és önmagad kiteljesítése?

Gyerekkoromban kezdtem el zenélni, tehát
nekem a zene sokkal előbb jött, mint a színház. Úgy is mondhatnám, hogy a színházat gyakorlatilag a zenén keresztül szerettem meg. Édesanyám a Pécsi Színház kórusában énekelt, ott láttam a Jézus Krisztus Szupersztár című rockoperát, ami nagyon megfogott már kisfelnőtt fejjel, rengetegszer megnéztem – ötvenig számoltam, és utána abbahagytam. Általában zenés előadásokat ás musicaleket látogattam, később elkezdett a próza is érdekelni. Akkor rajzolódott ki bennem, hogy ezt nagyon tudnám szeretni. Miután leérettségiztem, felvettek a Kaposvári Főiskolára, színész szakra. A főiskola alatt magamtól tanultam meg gitározni és zongorázni, és ekkor kezdtem el saját dalokat is írogatni.


Alkalmi zenésznek és szabadúszó színésznek tartod magad egyszerre. Szükséged lenne bármiféle biztonságra?

Az anyagi biztonságra mindenképp szükségem van. Amikor befejeztem az egyetemet Kaposváron, ötvenen végeztünk színészként az országban. Abban az évben nagyon nagy megvonások voltak, mint ahogy most is. Színháztól csak kirúgni lehetett embert, felvenni nem. Ekkor alakult a HOPPart, a KoMa Társulat és több kisebb csoport, mivel sokan nem tudtak elhelyezkedni. Ebben az időszakban engem nagyon érdekelt a határon túli magyar vidék és kultúra. Lehívtak több helyre is versenyvizsgázni, és végül Székelyudvarhelyt választottam, ott voltam egy színházi évadot. Ezután pedig hazahívtak a KoMa Társulathoz, ahol két évet töltöttem. Volt olyan, hogy szinte együtt is éltünk. Béreltünk egy családi házat, és reggeltől estig állandóan próbáltunk. Ez fiatalon jó, mert mennyire alter, csináljunk színházat, váltsuk meg a világot, éljünk együtt, kommuna, és minden, ami belefér. De egy idő után rájöttem, hogy ez egy nagyon zárt világ. Olyan ember vagyok, aki nagyon sok mindent szeret egyszerre csinálni. Most, hogy több helyen játszom, sokkal felszabadultabbnak érzem magam, mert nincs ez a beszűkültség. Nem nagyon szeretnék most úgy egy színházban főállásban játszani, hogy ha felkérnek egy másik helyről egy szerepre, azt ne vállalhassam el. A szabadúszással viszont az a baj, hogy nem vagyok annyira ismert és híres ember, hogy ez gördülékenyen működjön. Ez az életforma azoknak megy jól, akik már befutottak, mert ők megtehetik, hogy nincsenek társulatnál, hiszen sok helyről hívják őket.

Hol úszol most szabadúszóként?

Jelenleg négy-öt előadásban játszom, mellette van a zenekar, akikkel havonta egyszer-kétszer szerencsére már tudunk koncertezni. Emellett zenélek az utcán is, ha van szabadidőm. Az egyik társulat, amiben benne vagyok, a Szamárfül projekt. Báb és félbáb előadásokat adunk elő délelőttönként gyerekeknek. Ebben a sorozatban látható a Brub, a négy félpár zokni története. Ezelőtt soha nem báboztam, és óriási élmény, mert szerintem nagyon ötletes dolog. Amit még kiemelnék, a Kisded játékok darab, amit gimiseknek játszunk az iskolákban. Ez még egy volt KoMás előadás, ami az iskolai erőszakról szól. Nagyon fontosnak tartom, hogy ezek a témák a megfelelő helyekre eljussanak. Szokott bent lenni egy pszichológus, és van egy beszélgetés az előadás után. Lehet érezni, ahogy megérinti őket a darab, mert az elején még elindul a röhögcsélés, de amikor elkezd komolyodni a dolog, akkor megszűnik minden, és lehet érezni, hogy hihetetlenül figyelnek, nagyon feszült az egész. És szerintem jól is van kitalálva, mert sokat mozgunk közöttük, szinte benne vannak a térben, amiben játszunk. Nincs fal a színészek és nézők közt, amit le kell bontani.


A kisebb alternatív társulatoknak, amelyek közül párat említettél is, hasonló a helyzetük, mint a garázszenekaroknak? Küzdenek a fennmaradásért?

Most a helyzet még rosszabb, mint volt. Az alternatív színház kihalóban van. Eddig fel lehetett venni a Nemzeti Kulturális Alaptól vagy az Oktatási Minisztériumtól pénzeket, voltak pályázatok is. Ez az utolsó év, amikor erre még volt példa. Innentől, ha nem vagy kőszínház, akkor véged van, fizetheted saját zsebből a fenntartást. Az állam erre nem ad többé pénzt, kereshetsz befektetőket vagy gazdag embereket, akiket érdekel a színház, és hajlandóak erre pénzt áldozni.

A KoMa honlapján található egy régi bemutatkozó kisfilmed, amiben agresszívan lefejel téged a kamera, miközben azt hajtogatod, hogy „én csak beszélgetni szeretnék”. Akkor tehát mit is akarsz a nézőkkel csinálni? Hogy próbálod megszólítani őket?

Az a legfontosabb, hogy az ember próbáljon a lehető legtermészetesebb lenni, és belülről hozni azt, amit kell. Mindezt szuggesztíven, úgy, hogy megfogja a nézőt. Nagyon fontos, hogy legyen közlendőd, tényleg akarjál valamit a közönségnek átadni minden egyes mondatoddal. Mindennek legyen célja. Sok rendező kijelenti ma Magyarországon, hogy „a néző azért járjon be a színházba, hogy szórakozzon, ezért legyen zene és tánc.” Ez a „kenyeret és cirkuszt a népnek”. Szerintem így nincs semmi értelme. A színháznak népnevelő hatása kell, hogy legyen, és a világra kell, hogy reflektáljon. Az embereknek el kell gondolkozniuk kifelé jövet, hogy elég gáz az, ami felé tartunk, ahogy minden ennyire felgyorsult, és semmi másról nem szól az élet, mint a pénzről…


Az Átjárókat élőben hallhatjátok május 23-án a Hunniában, június 21-én pedig Takáts Eszterrel lépnek fel.