Nem igazán szeret nosztalgiázni, pedig lenne miről. 20 évesen okleveles színésznő volt, s mára több mint 50 évnyi színpad van a háta mögött. Volt Claudia Cardinale-szerű szépség a filmvásznon, és a világirodalom sok-sok női szereplője a színpadon. Közben anya, jó ideje nagymama, na meg persze feleség is. Nem is akárkié… Farkas Ibolya mégis leginkább a jövőre készül: játszani szeretne és rendezni. De nem árulja el, hogy mit. Az évek során babonás lett, s különben is, még ma is tart az intrikusoktól.
Is-is. A jelen, nyilvánvalóan sokkal izgalmasabb, mert a színész a jelenben él. A színpadi művészet abban a pillanatban létezik és van, amikor a közönség kapcsolatba kerül az előadással. Az a közönség, amelyik ma lát egy előadást, az bizonyos érzelmi és értelmi hullámhosszon kapcsolódik, vagy nem kapcsolódik ehhez az előadáshoz. A holnapi, vagy tegnapi közönség lehet, hogy másképp látta vagy látja és értelmezi majd ugyanazt az előadást. Azok az előadások, amelyek számomra jelentősek voltak a múltban, sajnos, a mai néző számára már a világon semmit nem mondanak. Persze, az én generációm, ha látta azokat, szívesen emlékszik azokra is. Én nagyon szívesen beszélek a múltról is, ha valakit ez érdekel, a régi előadásaimról és
sikereimről, de bukásaimról is, azonban ez a múlt. Ahhoz, hogy valami érdekeset mondjak, inkább a jelenről beszélek szívesebben. A múlt, az egy szép emlék, rengeteg szereppel, díjjal, kitüntetéssel, elismeréssel, jó és rossz kritikával. De az a múlt. Ami engem foglalkoztat, az a jelen, és picit még a jövő felé is kacsintgatok, mert nagyon szeretnék még néhány, engem érdeklő szerepet eljátszani és néha-néha rendezni is.
Ön nem nosztalgiázó típus akkor? Nem szoktak például összeülni régi színészekkel, hogy felemlegessék, ami régen volt?
Nem, nem. Egyrészt már nincsenek, akikkel összeüljünk és felelevenítsük a múltat. Sajnos. Az a korosztály, amelyikkel együtt a fiatalságunkat megéltük, már bizony vagy kihalt – egy másik égi társulat tagja –, vagy pedig már nincs miről beszélni. Akinek csak a múltja van, az feleleveníti, vagy el-elbeszéli, hogy mi volt, de tele van keserűséggel. Az a színész, akinek csak múltja van, –nincs jelene, és jövője különösen nincs –, az már nem szívesen beszél a múltról. Minek?
Ehhez kapcsolódik az a mondat, amit én Öntől többször hallottam, hogy egy színész az kétszer hal meg…
Előttem már sokan megfogalmazták, és valóban így van. Egyszer meghal, amikor elfelejtik, másodjára meg, amikor ténylegesen elmegy ebből a világból. Ez tény. Ha valakit sokáig nem látunk a színpadon, azt is gondolhatjuk, hogy már nincs is köztünk.
Mint a Székely Színház egykori tagjai, mára már legendák. Marosvásárhelyen sokszor hallom, hogy bezzeg a Székely Színház. Mennyire nosztalgia ez és mennyire valós ön szerint?
Én úgy gondolom, hogy a Székely Színház múltja és ragyogása, valamint egészen kimagasló teljesítményei, azok nem a nosztalgiával megszépített múlt eredményeiről szólnak, hanem arról, hogy egy valóban, hihetetlenül jelentős művészi szinten teljesítő színház volt. Természetesen annak a kornak az elvárásai szerint, leginkább a lélektani realizmus jegyében születtek az előadások, és ennek a játékstílusnak a kidolgozójaként ismert Stanislavskij módszeren nevelkedett színészek játszottak. Olyan előadásokat hoztak létre azonban, amelyek országos szinten elismerést váltottak ki. Nem csak azért, mert olyan kimagasló egyéniségek voltak tagjai, mint Tompa Miklós, Szabó Ernő,Kovács György, Delly Ferenc, Kőszegi Margit, Borovszki Oszkár, Lohinszky Loránd, Szabó Duci és még folytathatnám a sort, de a szellemisége volt más annak színháznak. Az a színház értelmet adott a művészek életének, hivatásukká vált, számukra az volt a legfontosabb, hogy létrehozzanak valamit, ami egyedi, művészileg és közönség szempontjából is. Nem csak arról szólt, hogy egyszer sikerült valami jót csinálni, hanem a siker kötelezte és ösztönözte is a társulatot, hogy újabb és újabb eredményeket legyenek képesek felmutatni. Volt egy mérce, ami alá nem lehetett lemenni, s ez sokáig sikerült is. Nyilvánvaló, hogy az idők folyamán a színházról való gondolkodásunk megváltozott, új irányzatok, kísérletezések kezdődtek a színház megújítása érdekében, de a Székely Színház előadásai, ma is felejthetetlenek azok számára, akik azokat látták. Manapság – sajnos – a legtöbb előadás felejthető.
A ma, az egy nehéz kérdés. Köztudott, hogy a színházak közönséghiányban szenvednek. Nálunk, Marosvásárhelyen különösen, bár ebben az évadban mintha jobbak lennének a közönségmutatóink. Vannak végre teltházas előadásaink a kis- és nagyteremben egyaránt. Ez, biztató... A közönséget nyilvánvaló vissza kell csalogatni a színházba. Na, már most milyen előadással lehet visszacsalogatni? A közönség sokrétű. Vannak, akik kifejezetten szórakozni, kikapcsolódni akarnának, és akkor szórakoztató előadások tömkelegét nyújtjuk a közönségnek? Egy másik réteg, a katarzis élményre vágyik, egyfajta választ vár a saját, vagy akár az egész társadalmat érintő problémákra. És nyilván ott vannak a fiatalok, akiknek az ízlése még nem egészen kialakult, de jó műsorpolitikával formálni lehetne azt, meg lehetne szerettetni velük a színházat. Szerintem, a legfontosabb, hogy művészileg megkérdőjelezhetetlen előadások szülessenek, műfajtól függetlenül. Szórakoztatni is csak művészi szinten érdemes. A rendezők nagy része mindenképpen korszerű színházat akar csinálni. A korszerűség jelszava alatt azonban nagyon sok hibás előadás születik. Nem hiszem, hogy attól lesz korszerű egy előadás, hogy most kitaláljuk, hogy cigánykerekezünk hússzor a színpadon, csak éppen azt nem tudjuk, miért? Nem elég egy érdekes formai megoldás, ha azon belül nem világosak a szándékok, a célok, amiért ezek a formák megszülettek. Ma nagyon sokszor azt találom, hogy öncélú, önmutogatássá válik a korszerűség egyes rendezők esetében. Akik csak azért csinálnak valamit, hogy megmutassák, lám milyen modernek. Félreértések tömkelege, kifordított ízlések, át nem gondolt összefüggések születnek ebből. Én például nem fogadom el, a csak „rendező centrikus” színházat. A színész is gondolkodó, alkotó művész, nem egy báb. Hagyni kell az ő fantáziáját is, hadd működjön, hátha közösen ki tudnak találni valamit, ami izgalmas és korszerű a szó nemes értelmében. Persze, ehhez gondolkodó színészek is kellenek, akik nemcsak végrehajtói egy rendezői utasításnak, hanem értik és tudják is, mi a dolguk az előadásban. Hogy egy példát mondjak: egy vendégelőadásról kimentem, és akkor egy idős hölgy azt kérdezte: Művésznő én vagyok a hülye, vagy ez tényleg nem szólt semmiről? Azt válaszoltam, hogy akkor én is hülye vagyok, mert nekem sem szólt semmiről.
Farkas Ibolya milyen közönségben ülve? Kritikus?
Én nagyon. Minden előadást igyekszem megnézni, azt hiszem nincs is olyan előadás, amit ne láttam volna. Nyilván, most csak az itteni előadásokról beszélek. Megszállott színházmániákus vagyok, mindegy, hogy a színpadról vagy a nézőtérről élem végig az előadást. Nézőként, mindig azt várom, hogy kapjak valamit attól a színházi előadástól, amit megnézek. Az utóbbi időben pedig nagyon keveset kapok, a legtöbbször bosszankodom, keserűséggel vagyok teli, sajnálom a színházban eltöltött időt, s nagyon sokszor fel is háborodom. Egy jó előadás után boldog vagyok, jól érzem magam. Nagyon jól éreztem magam például a Bányavirág előadásán, rég nem voltam olyan önfeledten boldog, mint azon az előadáson. Annyira megérintett az előadás hitelessége, a korszerűsége. A szöveg, a játék, a hangulat, a hitelesség. De tetszett a Hugenották is, nem fenntartás nélkül, mert voltak hibái, de önmagában az előadás céltudatos, jól megfogalmazott volt. Sebestyén Aba játékától el voltam ragadtatva. Annyira összetett jellemmé formálta azt a furcsa inkvizítort, hogy sokáig elhitette velem, tényleg jót akar. Mi okozott még örömet? A Fedák Sári emlákiratai alapján összeállított Börtönnapló. Már több mint hússzor játsztam teltházzal, és ez év márciusában, a budapesti Pince színházban rendezendő nemzetközi monodráma fesztiválra is meghívtak. Remélem, el is tudok menni.
Menjünk vissza a múltba? Mindig színésznő akart lenni? Van egyáltalán olyan momentum, amire emlékszik, hogy ott dőlt el, színészi pályára lép?
Pici koromtól színésznő akartam lenni, nem tudom meghatározni azt a pillanatot amikor elhatároztam volna, hogy na jó, attól kezdve színésznő akarok lenni. Mindig ez akartam lenni, 3-4 éves koromban már színházasdit játsztam otthon a kertben. Ez még a háborús években volt, de én első sorban nem a háború borzalmaira emlékszem. Persze arra is. Hogy futottunk az óvóhelyre, meg féltünk a bombázástól. Brassóban születtem, de 194o-ben a családom Kolozsvárra költözött, valahol egy kertes házban laktunk, színpadot állítottam fel a kertben, történeteket találtam ki, az édesanyám egyetlen selyem hálóingjét darabokra vágtam, mert szükségem volt egy hercegnői ruhára, emlékszem, – valamiért – egy abroszt is darabokra vágtam. Elemista koromban nagy hosszú fekete copfjaim voltak, s egy színjátszó körben valami néger anyát kellett játszanom, hazamentem és gondolkozás nélkül levágtam a copfjaimat, mert egy néger anya nem járhat copfosan. Valahogy, valamiért, a színház volt az életemben a főszereplő. Egyszer volt egy pici elhajlás, amikor egy fél napig apáca akartam lenni… Református vagyok, és valahogy úgy alakult, hogy katolikus felekezeti iskolába, a Mariannumba kerültem, s első nap, amikor bementem az épületbe, a fekete ruhás apácák jöttek-mentek, s az gyönyörű volt. Hú, hát ez színház – mondtam magamban, s elhatároztam, akkor én is apáca leszek. Aztán édesanyám megmagyarázta, hogy igen, van benne egy kis színpadiasság, de azért nem erről szól. Na akkor megtudtam, hogy miről szól, s akkor ez az egyetlen kis kitérő abbamaradt. Amúgy mindig színésznő akartam lenni.
Van ennek valami családi hagyománya?
Nincs a családomban senki ezen a pályán, nem is volt. Annyit tudok, hogy ezt a színházszeretet édesanyámtól kaphattam. A szüleim elváltak már a háború alatt, és édesanyámmal meg a nővéremmel – aki most Kanadában él – mi rengeteget jártunk színházba. Akkoriban az operett dúlt, az első élményeim operett színházi élmények, de imádtam. Soha más nem akartam lenni, Emlékszem, érettségi előtt az osztályfőnököm érdeklődött, hogy mi szeretnék lenni, és amikor azt mondtam, hogy színésznő, nagyon meglepődött. „Te? Hát mindenből tízes vagy! Miért nem mész valami értelmesebb pályára?” – kérdezte. Nem, engem a színház érdekelt.
Ezért választotta a színiakadémiát, amely közben Vásárhelyre jött…
Nem volt egyszerű helyzet, mert én 16 évesen érettségiztem. Az én korosztályom, hat éves korban kezdhette az iskolai éveit, és 10 osztály után kellett érettségizni. Amikor a felvételire jöttem, mindössze 16 évesen, édesanyám már nagyon beteg volt, kórházban feküdt, és hát hálistennek még a halála előtt, meg tudtam mondani neki, hogy sikerült a felvételim. Én úgy jöttem vissza az akadémiára, hogy édesanyámat azelőtt három héttel temettük el. Egy fekete szoknyával, két fekete blúzzal, egy pulóverrel, anyagilag „csórén” érkeztem meg. Bentlakásban laktam... Lohinszky tanárom volt, és egyszer, körülbelül, egy olyan fél év után mondta, hogy szeretne velem beszélni. Megijedtem, hogy Jézusmária vajon milyen bűnt követtem el, hogy Lohinszky akar velem beszélni. Aztán kiderült, hogy semmit, csak úgy gondolta, hogy időnként, ha van kedvem, s időm is, ő szívesen elbeszélgetne velem, mert úgy látja, hogy van kivel beszélgetni. A beszélgetéseink, a találkozásaink egyre gyakoriabbak lettek, egyre közelebb kerültünk egymáshoz, és hamarosan feleségül mentem hozzá.
Amikor én felvételiztem, valamiért, ő nem volt benne a felvételiztető bizottságban, így nem is látott akkor. 18-an kerültünk be az első évre. Két csoportra osztottak minket. Az egyik csoportot Lohinszky vezette, én a Nagy Imre által vezetett csoportba kerültem. Az első közös színpadi gyakorlati órán láttuk egymást először. Mivel mindkét tanár tudta, hogy az édesanyámat nemrég temettük el, és nekem a felvételi verseim közt szerepelt József Attila Kései sirató című verse is, nyilván, azt kérték, hogy azt mondjam el. Tudtam, kiváncsiak arra, hogy milyen mély átérzéssel fogom mondani. Hát én úgy mondtam, mint egy fadarab, még kopogtam is bele. Iszonyatos rosszul éreztem magam, de elmondtam, aztán kimentem, és kint jól kibőgtem magam. Ez volt az első alkalom, amikor Lohinszky tulajdonképpen engem látott. Na de hát utána, nyilván sokszor látott, felkeltettem az érdeklődését. Engem is meglepett, mert nekem eszembe nem jutott, hogy felkelthetem egy tanárom érdeklődését, pedig én már 11 éves koromtól folyton szerelmes voltam. Aztán, jött az a furcsa ajánlata Lohinszkynak, hogy kéne egyet sétáljunk, és lassan-lassan megismertük egymást és ez az „ismeretség”, több mint ötven éve tart.
Mikor házasodtak össze?
’57-ben és ’58-ban, 19 éves koromban, megszületett a ma már nagyon híres, elismert, orvos lányunk, Lohinszky Júlia, aki már több mint húsz éve Magyarországon él, Budapesten. Van két gyönyörű unokánk, a 21 éves Péter és a 18 éves Réka.
A családból senki sem folytatja a hagyományt, s lép színészi pályára?
Nem akarnak. Bár a lányom kacérkodott egy kis ideig a gondolattal, részt is vett a Kovács Levente diákszínjátszó csoportjában, az úgynevezett „Majom” csoportban. Mi nem igazán örvendtünk annak, hogy színész akar lenni, megnéztük és mind a ketten úgy ítéltük meg, hogy nem biztos, hogy neki színpadon a helye. Gátlásosnak tűnt, meg túlságosan az esze irányította. De nem mi beszéltük le, hanem ő is rájött, hogy nem jó döntés, a színi pályát választani. Nem akarja egész életében azt hallani, hogy persze a Lohinszky és a Farkas Ibolya lánya, s azért sikerül neki ez vagy az. Végül is úgy döntött, marad az orvosi pálya, és jól tette. Budapesten jól érzi magát, sikeres belgyógyász és onkológus. Az unokáim pedig szuper kölykök, Pétert a természet érdekli, a Cornvinusra jár kertészmérnökire, iszonyatos tervei vannak, hogy milyen vállalkozásba kezd. Réka pedig most érettségizett, nem igazán tudta mit szeretne csinálni, mindenképpen olyant, ami nem géppel és nem technikával kapcsolatos. Nagyon jó sportoló, tele van díjakkal a szobája, így a Semmelweis egyetem sportszakára felvételizett. Fel is vették.
Sokat találkozik velük? Milyen nagymamaként Farkas Ibolya?
Nagyon szeretnek, hálistennek. Évente három-négy alkalommal biztos találkozunk. Péter imádja Vásárhelyt, rengeteg barátja van itt. Réka is szereti Erdélyt, szívesen jön ide. Nagyon szép lány, nagyon érzékeny, jó ízléssel és művészi érzékkel megáldva, és én próbálom is az érdeklődését egy kicsit a színház felé terelni, de ő úgy érzi, hogy túlságosan introvertált típus, fél attól, hogy az érzelmeit – amik megvannak amúgy benne – nem tudja színpadon felszínre hozni.
Térjünk vissza a színiakadémiára. Arra vagyok kíváncsi milyen volt annak idején a színitanodán és milyen most? Nemrég még tanított…
Amikor én tanultam, akkor egészen más módszerként működött a színészmesterség oktatás, a tantárgy neve is más volt: drámai gyakorlatnak neveztük. Akkoriban arról szólt a dolog, hogy olyan tanárok tanítottak minket, akiknek ugyan nem volt doktori diplomájuk, de a színpadon nyújtott alakításaikon, tudásukon, tapasztalataikon, eredményeiken keresztül tanítottak. Felnéztünk rájuk, mert követendő példát nyújtottak. Persze más módszerek voltak akkor, sokkal kevesebb hangsúlyt lehetett fektetni az elméleti oktatás bizonyos területeire. Nyilvánvaló, a kommunizmus diktálta keretek között éltünk és léteztünk. Nem volt olyan nyitott a világ, mint most, sokmindent elzártak előlünk, nem utazhattunk, nem tapasztalhattuk meg más színi iskolák módszereit, stb., stb.. A mai oktatás sokkal több lehetőséget biztosít, de – szerintem –nemcsak doktorátussal a zsebben lehet színpadi tapasztalatot átadni a diákoknak.
Ez pedig ritka a színészek között?
A doktori diploma? Most már nem annyira ritka, de amikor ez az egyetemi státus létrejött, nem volt egy professzor sem az egyetemen. Az akkori rektor, Béres András, úgy látta, alkalmas vagyok arra, hogy doktoráljak, bár 63 éves voltam már akkor, de a rektor is tudta, hogy ha vállalom, akkor biztos lehet abban, hogy meg is csinálom. Tényleg megcsináltam nem egészen két év alatt, s bizony nem volt könnyű, mert gyakran kellett Bukaresbe utaznom, ott doktoráltam a Bukaresti I. Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemen, románul. Így kaphattam meg a professzori kinevezésem. Én voltam az „úttörő”. Most már sokan vannak doktorandusok, de már doktorok is. Sajnos ez a követelmény a színművészet esetében nem biztos, hogy így kellene működjön. Tompának, Kovács Györgynek, de Lohinszkynak sem volt doktori címe, mégis megtanítottak valamire, nem is akármilyen szinten. Egyébként, hadd jegyezzem meg itt, hogy 2oo5-ben Lohinszkyt, a Bukaresti Színház és Filmművészeti Egyetem díszdoktorává választották.
Mennyit tanított? És mennyiben más ez, mint a színpad?
Húsz évet tanítottam, 90-ben kezdtem el és 2010-ben fejeztem be. Nagyon szerettem tanítani, egészen más az, mint a színpad. A játszó színésznek a színpad a területe, míg a tanítás, az inkább a rendező tevékenységéhez hasonlítható. A diákokkal való munka, nagyon sok pedagógiai érzéket követel, amivel – szerintem – egy jó rendezőnek is rendelkeznie kell. Borzasztó fontos egy tanár–diák viszonyban, hogy a bizalom kialakuljon, hogy érezzék azt, hogy nem ellenségként bírálja őket az ember, hanem segíteni akar. Nekem szerencsém volt, mert jól tudtam együttműködni a diákokkal Osztályvezető tanárként sikeres évfolyamok kerültek ki a kezeim közül. Büszke vagyok rájuk, jó a kapcsolatom velük most is. Ők is szeretnek. Biztos nem mindegyik, de ez természetes dolog. Nem kell mindenki mindenkit szeressen.
A mostani Kötelesről térjünk vissza a régi Kötelesre. Vége lett az egyetemnek. Farkas Ibolya 20 évesen diplomás színésznő és fiatal anyuka. De hogyan tovább? Marosvásárhelyen kezdte a pályát, majd pár évre Kolozsvárra szerződött. Mi volt ennek a folyamata?
Elégedetlen voltam azzal, ami itt történik velem, azért mentem Kolozsvárra. Az egyik legígéretesebb diákként kezdtem és végeztem is a Főiskolán. Jött a lehetőség, hogy szerződtetnének itt Vásárhelyre, meg Váradra is. Nyilván a Székely Színház azért szerződtetett volna, mert már Lohinszky felesége voltam. Én ezt nem akartam, s akkor megpróbáltuk tisztázni a helyzetet Tompa Miklóssal, az akkori igazgatóval, aki nekem egyébként negyedéven osztályvezetőt tanárom volt, tehát jól ismert. Megkérdeztem tőle, hogy miért akarnak engem ide szerződtetni? Lohinszky miatt, vagy tényleg rám van szükség és játszani is fogok? A válasz természetesen az volt, hogy minden rendben lesz, rám van szükség. Akkor még naív voltam, elhittem. Így szerződtem ide, és bizony jó pár évig, csak ott, valahol a szélen léteztem. Olyan szerepeket nem játsztam el, amit – szerintem – egyértelműen nekem kellett volna eljátszani. Végig éreztem, hogy a háttérben az van, hogy Lohinszky élvonalbeli művész, és ha a felesége is játszik, akkor azt gondolhatják majd, hogy Lohisznkynak akarnak kedvezni ezzel. Bármit, amit csináltam, azt Lohinszkynak tudták be, még a filmezéseimet is. Hogy ő elintézte. Ugyan! Mostanában is olvastam valamit az interneten, egy hozzászóló írta, hogy „mindazt, amit elért, a férjének köszönheti”. Na, hát köszönöm szépen! Persze, hogy sok mindent köszönhetek neki! Azt, hogy egy olyan művész mellett nőttem fel tulajdonképpen, akire felnézhettem, akinek a képességeit és művészi hiteleségét nem lehetett megkérdőjelezni. Ilyen értelemben persze, hogy sokat segített, emberileg is. Megbízható, családcentrikus, akiben az ember nem csalódhat. De azt, hogy a pályámat ő egyengette, azt nem tudom elfogadni. Az én képességeim az én képességeim. Ő mind lehet a háttérben, meg mellettem, de a színpadra mégiscsak én megyek ki. Nem ő fogja helyettem eljátszani a szerepet. Érdekes, hogy mindig engem kérdeznek, hogy milyen érzés a Lohinszky feleségének lenni. Miért nem kérdezik meg már egyszer tőle is, hogy milyen érzés a Farkas Ibolya férjének lenni? Na, de komolyabbra fordítva a szót, elbizonytalanodtam itt Vásárhelyen. Éreztem, hogy többre vagyok hivatott,mint amennyit itt elértem, és akkor jött Kolozsvárról az ajánlat. 1966-ban, versenyvizsgát hirdettek egy ilyen és ilyen korú színésznőnek, amit megnyertem, és biztosítottak, szükségük van rám, játszani fogok.. Így is lett. huszonhat éves voltam akkor. Gyönyörű szerepeim voltak, és óriási élmény, hogy közvetlen partnere lehettem Kovács Györgynek, a Camil Petrescu Velencei történet című darabjának női főszerepében. Kovács György, a mai ifjúság számára, sajnos csak legenda, de óriási színész volt, és nagy egyéniség.. Csak hát nem volt könnyű időszak: Lohinszky Vásárhelyen maradt, sokat játszott, turnézott és a kislányunk akkor már hétéves volt. Gondoskodnunk kellett a gyerek felügyeletéről. Mindig volt egy kis pesztonka, de nem volt könnyű. Emlékszem, akkoriban műtötték vakbéllel a kislányomat, a műtétkor még itthon voltam, de este Kolozsváron játsztam, majd felültem egy vonatra, Kocsárdon vártam nem tudom hány órát éjszaka, hajnalban visszaérkeztem Vásárhelyre, berohantam a kórházba, megnéztem, hogy van, és este már ismét Kolozsváron játsztam. Ilyen dolgok is voltak, de ettől függetlenül nagyon fontos volt ez a két év Kolozsváron, mert kiderült, hogy létezem én Farkas Ibolyaként is. ’68-ban el kellett döntenem, hogyan tovább? A kérdés az volt, hogy Lohinszky megy, vagy Farkas jön. Lohinszkyt boldogan szerződtették volna Kolozsváron, de itt is nagyon ragaszkodtak hozzá. Minden ide kötötte, a múltja, a sikerei, a főiskola, a lányunk itt született. Végül is ,én jöttem vissza, bízva abban, hogy a Kolozsváron eltöltött két év nem volt hiábavaló. És tényleg, egészen másként viszonyult hozzám a társulat is, nem azt mondom, hogy keblükre öleltek, de tudomásul vettek egy-két dolgot. Nagyon szép feladatokat kaptam, egyik főszerep jött a másik után. 52 év távlatából visszatekintve azt mondhatom, hogy sikerült eljátszanom a világirodalom legnagyobb főszerepei közül, jó néhánnyat. Gyönyörű szerepek, a tragédiától a groteszkig.
Akkor már nem volt szakmai féltékenység?
Dehogynem. Az mindig van ebben a szakmában. Egészen biztos, hogy volt, sőt ma is van. Csak ma már egyáltalán nem érdekel. Azt is tudom, hogy a kollégáim közül milyen kevesen nézték meg a Börtönnaplót, csak nem értem, hogy miért, mert én, mint már említettem, igyekszem mindent megnézni, függetlenül attól, hogy kivel milyen viszonyban vagyok. Engem érdekel, hogy mi van ebben a színházban, akkor is, hogy ha már nem vagyok a színház tagja.
Egy színész válogat a szerepek között?
Nem igazán, nincs rá lehetősége. Én már megengedhetem magamnak, hogy válogassak, mert nem vagyok a színház tagja, és ha felajánlanak egy szerepet, csak akkor játszom el, ha én is akarom. Volt már olyan szerep, amit visszautasítottam.
Milyen meggondolásból?
Nem éreztem számomra fontosnak. De akkor, amikor egy színház tagja az ember, akkor kiszolgáltatott helyzetben van, azt játszik, amit ráosztanak. Ha akarja, ha nem. Nagyon erős érvekkel kell alátámasztania , hogy miért utasít vissza egy szerepet. Vagy hoz egy beteglapot.
Azt olvastam, ön nem szerette, ha szépnek nevezték…
Hát nem örültem neki, ha egy-egy előadás után azzal vártak, hogy milyen szép voltál. Sokkal jobban örültem volna annak, ha azzal várnak, hogy milyen jó voltál, vagy milyen izgalmas volt, amit csináltál. Azonkívül nem is tartottam magam akkoriban szépnek. Filmeztem, kiválasz-tottak, biztos volt bennem valami, amiért alkalmasnak találtak a filmezéshez. A hatvanas években azok a típusú színésznők voltak a filmvásznon, mint Sophia Loren, vagy Claudia Cardinali. Abba a kategóriába illettem bele külsőleg én is, gondolom, ez a filmeseknek is tetszett .
Mikor került a filmvilágba?
25 éves koromban. Kezdhetem volna hamarabb is, az egyetem alatt kiválasztottak az Alo! Ați greșit numãrul! című film egyik szerepére, de akkor már várandós voltam.
Román filmekben játszott végig?
Igen, magyar filmekben is játszhattam volna, sikeres próbafelvételeim voltak, csak nem engedtek el a forgatásra. Amit nagyon sajnálok, az a Szinbád című film. Sikeres volt a próbafelvételem, meg is jött a a hivatalos kikérő levél, két hétig az akkori igazgató fiókjában hevert, véletlenül tudtam meg, s kérdeztem, hogy erről engem miért nem értesítettek?. Hát, mert úgysem engedtek volna el – jött a igazgatói válasz.
Mennyiben más a filmszínházi szakma, mint a színpadi?
Ha valamihez hasonlítanám a filmezést, akkor egy kistermi előadás lenne az. A néző akár a felvevőgép is lehetne, közvetlenül neki kell játszanom, hiszen alig van távolság közöttünk. Nem kell hatszáz emberrel megtöltött nézőtér felé sugározzam azt, amit abban a pillanatban érzek, vagy gondolok. Egy szemvillantás, egy pici fintor elég ahhoz, hogy a néző lássa, mi zajlik bennem. Színpadon ezt nyilván fel kell nagyítani, aki az utolsó sorban ül, annak is észlelni kell valamit abból, amit játszunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy a színpadon túlozni kellene, csak azt jelenti, hogy a felvevőgép előtt kell sokkal visszafogottabbnak lenni. Van még egy jelentős különbség: a színpadon egy szerepet előadásról-előadásra lehet javítani, csíszolni, a filmen azonban, miután a forgatást befejezted, marad a nagy kérdőjel, amire te is csak majd a nézőkkel együtt kapod meg a választ, hogy vajon olyanná sikerült-e formálnod a filmbéli alakot, amilyennek megismerted, elképzelted, vagy egy teljesen új, idegen lényt fogsz viszontlátni? A filmen mindenféle technikai problémák szorítanak, fókusztávolságok, hangtecchnikai fékek, és persze, a felvételek színheyeitől függően, a jelenetek forgatását is aszerint csoportosítják, mikor melyik helyszín áll éppen rendelkezésre, vagy éppen melyik színész szabad vagy nem szabad az adott forgatási napon. És akkor még nem beszéltünk a vágó munkájáról, akinek nagyon fontos szerep jut-szerintem- pl. a film ritmusának a kialakításában....stb.stb. De én szerettem filmezni, nem voltam egy pillanatig sem lámpalázas, nem zavart a kamera, vagy hogy most nekem csak behatárolt térben kell létezni, mozogni.
Nem volt más románul játszani?
De igen. Más volt, mert bár eléggé jól beszélek románul, de hangsúlybeli hibáim voltak, ezért szinkronizáltak is. Egyetlen filmben, a Golgota-ban játsztam a saját hangommal, mert ott egy magyar bányászözvegyasszonyt játsztam, és ott nem számított a hangsúly. De akkoriban nem volt ez szokatlan dolog, más magyar színészeket is szinkronizáltak.
Milyen viszonya van a közönséggel?
Én a közönséget nagyon becsülöm, és hálás vagyok nekik, ha eljönnek az előadásainkra. Hogy a közönség hogy viszonyul hozzám, hát az egy nyitott kérdés, remélem sokan szeretnek, -a visszajelzések alapján merem ezt remélni-és nyilván van olyan is, aki –valamiért- nem fogad el. Ez is benne van a pakliban. Az embernek lehetnek olyan tulajdonságai, ami miatt nem szimpatikus. Én, a közönség részéről ezt ritkán tapasztaltam. Még manapság is előfordul, hogy számomra ismeretlen nézők megállítanak az utcán, és gratulálnak, ehhez, vagy ahhoz az alakításomhoz. Ez nagyon jól esik. Emlékszem, amikor a Pheadrát játsztuk Udvarhelyen, sok-sok évvel ezelőtt, másnap az utcán, két fiatal jött szembe velünk, ránk mosolyogtak, nyilvánvaló volt, hogy látták az előadást, s utána visszarohantak és egy virágcsokrot nyomtak a kezembe.
És a kritikusok?
Nem bántak kesztyűs kézzel velem, egyáltalán. Nagyon sokszor igazságtalannak, személyeskedőnek éreztem az engem ért támadásokat. Legtöbbször nem is kritikát kaptam inkább csak támadást. Azért merem ezt már 50 év távlatából mondani, mert engem mindig is foglalkoztatott a kritika, és ma már józanabbul ítélem meg a múlt eseményeit. Azok nehéz napokat jelentettek nekem, de utána átértékeltem, átgondoltam a dolgokat, ha volt benne igazság felhasználtam, de nagyon sokszor csak személyeskedést véltem felfedezni.
Van olyan kritika, amelyre sok-sok év távlatából is emlékszik?
Egyre határozottan emlékszem, mert iszonyatosan durva sértés, övön aluli támadás volt. Sütő András:Káin és Ábel c. drámájában én játsztam Évát, az ősasszonyt. Kincses rendezte, Sütő szerette a próbákat,sokszor végignézte hogyan formálodik az előadás, tetszett neki, amit csinálok. És akkor megszületett egy előadás, amit nagyon sok bírálat ért. Lehet jogos, nem tudok objektív lenni, hiszen benne voltam az előadásban, nem láthattam kívülről. Rólam azt írta valaki, hogy „ha olyan volt az ősanya, amilyennek Farkas Ibolya ábrázolta, akkor nem csoda, hogy a világ oda jutott, ahova”. Na, most az Isten bocsássa meg a bűnömet, de ezt nem tudom elfelejteni. Ez milyen kritika? Kérdem én. Egy övön aluli ütés, hadd fájjon ...
S pozitív kritika, amelyre szívesen emlékszik?
Rengeteg van, de azokat elfelejti az ember. Szuperlatívuszokat is írtak rólam. A doktori disszertrációmhóz, ami a : „A művészi igazság keresése a színész alkotó munkájában” címet viseli, össze kellett gyűjtenem a rólam szóló kritikákat is, mivel a doktorátusomat vezető professzorasszony, dr. Ileana Berlogia, -aki sajnos már nem él-,mondta, elég kutatnom a saját útkereséseimet, sikereimet és esetleges bukásaimat, mert azok is a művészi igazsághoz tartoznak.. Kiderült, hogy többségében ezek jók. De hát a jó kritika jól esik, a rossz kritika meg fáj.
Beszéltünk arról, hogy mit jelent Lohinszky feleségének lenni, de Önök színpadon is sokat játszottak. Hogy néz ki egy színész házaspár élete? Egymás kritikusai is?
A színpadon nem a férjemmel próbáltam és játszottam, hanem egy színésszel, akit történetesen Lohinszkynak hívnak. Isten őrizz, hogy ott a férjemmel dolgozzam. Nem, egyszerűen akkor ő a partnerem, akinek én most az ellensége, a szerelme, a barátja, a gonosz leánya vagyok, esetleg éppen a felesége, de az a valaki, nem azonos a saját férjemmel. Mások a személyiség jegyei, a gondolkodás módja, a ritmusa, az érzelmi, vagy értelmi képességei...
És haza se vitték a munkát?
Az emberben tovább gyűrűzik az, ami a színpadon történik, és nyilvánvaló hogy, haza is viszünk abból valamit, de akkor is a partnerek beszélgetnek egymással, ők cserélik ki a gondolataikat, mondják el az aznapi előadással kapcsolatos véleményüket, észrevételeiket.. Abszolút szakmai módon beszélünk tovább a próbákról, vagy tárgyaljuk meg előadás után a benyomásainkat, de semmiképpen nem házastársi viszonyban. Magánélet is van a világon! Persze, színészek vagyunk mindketten, nyilvánvaló, hogy ez, néha olyan helyzetet teremt, ami mások számára érthetetlen, de még a legszűkebb családunk számára is. Mert dobálózunk replikákkal ebből, vagy abból a darabból egymásnak, s akkor a többiek állnak és bámulnak egymásra, hogy akkor ezek most miről is beszélnek? Ilyen van. De mi tudjuk, hogy miről beszélünk, és ez nekünk jó. Maximum ebben csúcsosodik ki, hogy együtt éltünk le ötvenvalahány évet, és a színpadon is sokat voltunk partnerek. Szóval ez az életünk: a család és a színpad, na meg az egyetem, amig volt.
Mit mondhatunk a jövőről?
Csak a terveimről beszélhetnék és az elképzeléseimről, de hogy ebből mi lesz, fogalmam sincs. Nyilván szeretnék rendezni. Volnának elképzeléseim arról, hogy miket szeretnék színpadra állítani,de ez nem tőlem függ. Nem kopogtatok be az igazgató úrhoz, hogy rendezni szeretnék, annak ellenére, hogy jó és sikeres előadás született az általam rendezett „Rettenetes szülők” c. Cocteau darabból.. Tehát szeretnék rendezni, és szeretnék játszani. De nem akármit. Most már nagyon válogatós vagyok, csak azt szeretném játszani és rendezni is, ami számomra is fontos, valamiért.Sok darabot elolvasok, nem is rosszak,a szerepek is érdekesek...de... mégsem érdekel, sem mint rendezőt, sem mint színészt.
Nem hozza lázba?
Nem, egyáltalán nem. Most azonban van konkrétan valami, amit szeretnék megvalósítani, de most még korai lenne erről beszélni.
Akkor ne kérdezzem…
Ne, mert babonás vagyok. És rögtön támadási felületet adok valakiknek. Ezt akarja? Na ezt nem fogja csinálni!
