A popsikerek kulcsa nem a lábtörlő alatt van. Mert akkor mindenki könnyen megtalálná. A The Black Keys is hosszú évekig kereste, míg végül megtalálták azt a kulcsot.

A The Black Keys El Camino című lemeze az elmúlt fél év egyik legnagyobb rockszenzációja - ez kétségtelen. Csak ki kellett várniuk a sikert. Az első öt lemezük gyakorlatilag visszhangtalan maradt. Ilyenkor a zenészek önkritikát gyakorolnak és vagy elmennek lakodalmakba zenélni, vagy csinálnak még egy hatodik lemezt. A The Black Keys készített egy hatodikat, a Brotherst, amellyel már majdnem befutottak. A legtöbb zenész azt mondaná: srácok, majdnem sikerült, de ezúttal sem jött be. 

Csak most nem elgyengülni - mondta egyszer Esterházy Péter egy JAK-táborban a cigarettát lejmoló Peer Krisztián egykori költőnek, és ezt a híres író üzenhette volna az énekes-gitáros Dan Auerbach-nak és a dobos-producer Patrick Carney-nak is, de nem kellett nekik nagyon mondani, így gondolták ők is, és összedobták az El Caminót. És lőn, megérkezett a világhír is. 

Ehhez semmi más nem kellett, mint húzós rockszámok, egy remek producer (Danger Mouse), és néhány tévé-show szereplés.
Azután, hogy feloszlott a White Stripes, a dob és gitár combóra továbbra is volt igény, ki hitte volna. Szexi blues-rockban abált vintage underground két gimnáziumi haver garázsából - ez egy poénnak jó, gondolhatnánk, de az El Camino máris klasszikus rocklemez. 

A rockdiszkók örök darabjai lesznek az olyan dalok, mint a Lonely Boy, a Run Right Back vagy a Dead And Gone. Mintha csak a srácok beleejtették volna a torzítójukat egy ősi mocsárba, minden ragad, gőzölög ezen a lemezen. Biztosra vehetjük, hogy az emblematikusnak tűnő számokat előbb-utóbb reklámfilmekben fogjuk viszonthallani, mert ha eddig nem mondtuk volna, az El Camino elsősorban baromi cool, ott van az egészben a vadnyugati kollázsokat megidéző brit indie-rock és az Arctic Monkeys világa is.