Köztudott tény, hogy manapság a kommunikációs mező az alkotó-mű-befogadó között egyre szélesebb, komplexebb értelmezési tér, amivel minden alkalommal szembesülünk a kiállítótermekben.

Elfogadjuk a szerepünket, a modern művészet által felkínált pozíciót: „mindenki művész” — „do it yourself” csínját - bínját, de azt, hogy a rágógumi elfogadott szobrászati alapanyag, még nehéz megemésztenem. Mégis a többség szemrebbenés nélkül lenyeli a rágót és könnyen átsiklik bizonyos össze nem egyeztethető dolgok és fogalmak összeházasításán.
Mauricio Savini,olasz művész, tíz éve élénk rózsaszín rágógumi darabkákból rakja össze különös szobrait. Talán mégsem annyira meredek az alapanyag választás, mivel számos kedvező tulajdonsága van, ez talán a legsokoldalúbb anyag, ami könnyen elérhető. Melegen könnyen formázható és késsel vágható, mint az agyag.



Savini a gumit megrágja és a megfelelő alakura formázza. A szobor végül akár több ezer ilyen rágógumi darabkából áll össze. Ha készen van, formaldehiddel és antibiotikummal kezeli. És eladja, nem is olcsón: egy-egy művéért akár 60 ezer dollárt is fizetnek a gyűjtők.



Az olasz művész is csak egy a sok közül, aki az összkép teremtését elutasítja, szándékosan vet ágyat a destrukciónak, össze nem egyeztethető dolgok és fogalmak összeházasításának a híve, akárcsak azok a művészek, akik hasonló furcsa alapanyagokból készítenek bizarabbnál bizarabb dolgokat és nevezik műtárgynak, skatuját teremtve formabontó törekvésükkel,a giccs határát bőven túllépő csinálmányaikkal.



Summa summárum, nem kell ahhoz művésznek vagy esztétának lennünk, hogy a giccset utálattal utasítsuk el magunktól; így tesz akárki, ha megvan az a szokása, hogy őszintén nézzen szembe a valósággal. Azért gyűlöljük a giccset, mert, ha homályosan is, érezzük, hogy ,,gyönyöre” hazugságon alapul: a macinak az erdőben van a helye, a rágónak az iskolapad alatt.