Csapongva teremti furcsa hőseit Patrick DeWitt kanadai író, aki Magyarországon személyesen mutatta be legújabb alkotását.
A vancouveri születésű írót, forgatókönyvírót gyerekkora óta érdekelte az írás, ahogy mondta, „írni olyan, mint titkot őrizni. Addig, amíg nem készülsz el, csak te vagy és a szöveg, senki nem tudja, min dolgozol.” Első könyve 2009-ben jelent meg Ablutions címmel, majd két évre rá, 2011-ben adták ki Testvérlövészek című kötetét, mellyel elnyerte mindkét rangos kanadai irodalmi díjat, a Governor General’s Literary Awardot és a Rogers Writer’s Trust Fiction Prize-t. A könyv nem csak Kanadában ért el sikereket, jelölést kapott a 2012-es Booker-díjra is, mellyel az év legjobb könyvének szerzőjét jutalmazzák. Az íróval a könyv budapesti bemutatója előtt beszélgettem.A munkáid után kutatva három egymástól teljesen eltérő alkotásra bukkan az ember. Az első, 2009-ben megjelent könyved az Ablutions, a Terri című film forgatókönyve, illetve a legutolsó munkád a Testvérlövészek egészen más irányba mutatnak. Ha van ilyen, melyik az, melyet a legközelebb érzel magadhoz, és miért?
Hűha, ezt még soha nem kérdezték meg tőlem. Talán az Ablutions. Egy személyes történet, valami, ami velem, illetve egy nagyon közeli barátommal történt. Mondhatni, életrajzi jelentőségű. Emellett fontos kiemelni azt is, hogy ez az első regényem, ami megjelent. 10 éven keresztül csak írtam és írtam, de semmi olyan nem született, amit megjelenésre érdemesnek véltem volna. Aztán, sok vesződés után ez volt az első, ami tényleg sikerült. Ez volt az első művem, amelyhez ragaszkodtam. Azt gondolom, ez nagyon fontos dolog, egy mű akkor jó, ha a szerzője ragaszkodik hozzá.
Vannak még olyan műveid a fiókodban, melyeket korábban írtál, és publikálásra várnak?
Nem, minden, amit szerettem volna, hogy megjelenjen, az megjelent. Az első könyvem után írtam egy másodikat, azt szántam a következő regényemnek, de valahogy nem találtam fogást rajta. Képtelen voltam átírni azt, ami nem tetszett benne. Számomra így nem lett kerek történet, és ki sem adtuk. Később aztán mégiscsak megjelenésre került a regény egy része, de egészen más módon: a könyvnek azon része, amely tetszett, lett az alapja a Terri c. filmnek, melynek a forgatókönyvét írtam. Nagyon válogatós vagyok, ha valamivel nem vagyok megelégedve, azt inkább nem rakom az emberek elé.
Akkor a Terri ötletéhez te kerestél rendezőt?
Nem, a film rendezője egy közeli barátom, így tudott a könyvről. Elolvasta, és a könyvben szereplő három történet közül Terri, a tinédzser fiú ragadta meg a legjobban. Tetszett neki, és azt mondta, csináljuk meg. Nekem semmilyen tapasztalatom nem volt ilyen téren, és nem is hittem nagyon, hogy lesz belőle valami, így rábólintottam, „persze, csináljuk meg.” A barátom pár hónap múlva beállított a pénzzel, így nem volt más választásom, ha egyszer rábólintottam, nem volt visszaút. Együtt nekiláttunk, és megírtuk a forgatókönyvet.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, hogy az első könyvedet munkahelyi tapasztalatok ihlették, egy bárban dolgoztál. A második könyved, a Testvérlövészek egy egészen más kategória. Számomra anti-western, másoknak western. Felmerült bennem a kérdés, ezt a könyvet mi ihlette, hogy születhetett egy ennyire eltérő alkotás?
A Testvérlövészek elsősorban egy reflexió az első könyvemre: nem akartam ugyanazt megírni, nem akartam a saját tapasztalataimról, saját életemről írni. Magam mögött akartam hagyni az alkoholt, a drogokat, nem akartam ismételni magamat. Ezek azok a történetek, melyeknek soha nem lesz vége. És én nem akarok ilyen író lenni. Szeretek nagy változtatásokat hozni különböző projektek, munkák között. Ez tűnik a helyes útnak, soha nem akarok unatkozni, szeretem, ha izgalommal és meglepetésekkel teli a munkám. Ha olyan dolgokról írsz, melyekről még soha nem írtál, sokkal jobb, és sokkal izgalmasabb anyag születik.
Nem akartam tipikus, hagyományos westernt írni. Nem rajongok annyira a westernekért, valahogy úgy érzem, nem túl valóságosak. A jó karakterek túlságosan jók, a rosszak pedig túl rosszak, nincs átmenet. Pedig a dolgok szerintem ennél sokkal komplikáltabbak. Valami olyasmit akartam alkotni, amihez mindenki hozzá tudja adni a saját személyiségét, bele tudja helyezni magát. Azért választottam ezt a műfajt, mert valahogy szeretem felzaklatni a dolgokat, felrúgni a szabályokat, és szándékosan helytelenül csinálni dolgokat, tudatosan hibázni.
Szóval akkor az volt a célod, hogy egy anti-westernt írj.
Egyrészt igen, másrészt nem. Én ezt nem akarom így meghatározni. Van, aki ezt anti-westennek, van aki westernnek fogja föl, de azt hiszem, nem az én dolgom ezt megítélni, ez mindenki személyes ügye. Számomra ez a könyv egy western, amit azoknak írtam, akik nem szeretik a westernt.
Soha nem szeretted ezt a műfajt? Mi a véleményed például Karl May-ról?
Nem mondom, hogy nem szeretem, inkább csak egyszerűen nem érdekel. Gyerekkori emlékem, hogy apukám mindig westernfilmeket néz. Én azt hiszem két könyvet olvastam, az egyik egy Louis L’Amour-könyv volt, amit teljesen unalmasnak talátam, de azért valahogy szórakoztatott, a másik pedig egy Charles Portis-könyv volt. Karl May-jal is próbálkoztam, de valahogy úgy éreztem, nem nekem való. Számomra túl macho, ami pedig nem én vagyok.
Hogy alkottad meg a karaktereidet? A két főhős csupán kitaláció, vagy a valóságból táplálkoznak?
A fantázia szülöttei, kezdetben nagyon hasonlóak voltak egymáshoz. Aztán megírtam azt a jelenetet, ahol megsérülnek, és előtörnek az érzelmek. Eli visszahátrál. Ezt a pontot nagyon érdekesnek találtam, mert egy olyan karakter körvonalazódott, ami eddig nem létezett westernben. A hős általában érzelmektől mentes valaki. Ez a vonal annyira megragadott, hogy megtettem Elit narrátorrá.
A könyv befejezése nagyon meglepett. Az anya karakter megjelenése, a hazatérés a szülőhöz nem egy tipikus befejezése egy ilyen történetnek. Ezt már az elejétől fogva így tervezted?
Nem, nem szoktam semmit ennyire konkrétan megtervezni, írok, és minden alakul magától. Valahogy úgy érzetem, hogy vissza kell térniük az anya házába. Abban még egyáltalán nem voltam biztos, találkoznak-e majd vele, élni fog-e még akkor, vagy már halott lesz, áll-e majd még egyáltalán a ház. Ezeket addig nem tudtam, míg meg nem írtam a jelenetet.
Számomra ez egy egészen új perspektíva. A két hős hirtelen gyerekké változik. Másfelől Charlie az, aki inkább westernhősnek tekinthető, ő az agresszívebb.
Charlie egy nagy gyerek, aki a visszatéréskor alig mer anyja szemébe nézni. Másfelől igazad van, látom Charlie-t más történetekben, más helyzetekben is. Azt hiszem, ő az, aki akár más westernekbe is nagyon jól beilleszthető.
Mit szeretsz jobban, könyvet, vagy forgatókönyvet írni?
Ha választanom kell, a könyvírást választom. Szeretek forgatókönyvet is írni, nagyon szórakoztató, kicsit olyan, mint egy puzzle. Nagyon kielégítő érzés, de írni sokkal személyesebb, és számomra ez nagyon fontos. Ha könyvet írsz, csak a végeredményt látják mások. Egy bensőséges folyamat, kicsit olyan, mint egy titok, amiről senki nem tud. Mindenki tisztában van vele, hogy dolgozol valamin, de hogy mi az pontosan, azt csak te tudod. Addig a pontig, míg meg nem mutatod másnak, addig csak te vagy és a szöveg. Ezzel szemben a forgatókönyvet már alapvetően azért írod, hogy megmutasd másoknak, akikkel együtt dolgozol. Ők elbírálják, és rengeteg változtatást kérnek a szövegben.
Lesz a második könyvednek filmváltozata is?
Igen, én megírtam a forgatókönyvet, most rendező és producer után kutatunk. A szereposztásról annyit már tudni lehet, hogy Elit valószínűleg John C. Reilly fogja játszani, Charlie-t pedig Sean Penn vagy Viggo Mortensen alakítja majd. Azt hiszem, a történet jó kezekben lesz.
