Az őrült ötleteiről ismert The Flaming Lips ezúttal talán túlságosan mélyre hatolt az ösztönök világába, ahonnan még egy csomó közreműködő sem tudta visszarángatni.

Az amerikai Oklahoma államból származó The Flaming Lips kétségtelenül napjaink egyik legünnepeltebb független rockzenekara, ám feltétlen meg kell említenünk, hogy nem volt ez mindig így. Az együttes 1983-as indulása utáni jó másfél évtizede ugyanis majdhogynem totális ismeretlenségben telt, igaz, az általuk a 90-es évek végéig játszott, javarészt túlfűtötten pszichedelikus és menthetetlenül őrült garázsrock nem is azt az univerzumot képviselte, amelyek a Lips ma már megkérdőjelezhetetlen uralkodója. Leginkább az 1999-es The Soft Bulletin nagylemez hozta meg a csapat számára az igazi kultstátuszt, de a tagok még a következő évtizedben is képesek voltak két nagyszerű albummal (2002 – Yoshimi Battles The Pink Robots, 2006 – At War With The Mystics) bebizonyítani, hogy immáron ők a kozmosz iránt vonzódó, az élet értelme után kutakodó, szívszorító, ugyanakkor felemelő, zseniális, fantasztikus és őrült drog-prog-folk kombináció legjobbjai. A 2009-es (egyébként szintén remek), dupla Embryonic aztán visszaterelte a Wayne Coyne vezette triót a garázsba, és az azóta megjelent hanghordozók is arra engednek következtetni, hogy a tagok igencsak jól érzik magukat odabent.

A The Flaming Lips & Heady Fwends nem rendes stúdióalbum, hanem egy, a lemezboltok napja alkalmából megjelentetett limitált példányszámú válogatáskorong, amely a zenekar által az elmúlt bő egy esztendő során közreadott kollaboratív dalokból szemezget. 2011 a Lips legőrültebb éve volt: nem elég, hogy a lehető legváltozatosabb nevekkel dolgoztak együtt (Neon Indian, Prefuse 73, Yoko Ono/Plastic Ono Band, Kesha, Bon Iver, Nick Cave, Erykah Badu, Chris Martin, stb.), de volt, hogy ehető gumicukor-koponyában, illetve -embrióban jelentettek meg felvételeket, sőt, még egy hat, majd egy 24 (!) órás szerzeményt is elkészítettek. Ennek tekintetében nem is kívánhatnánk, hogy az egész tavalyi termés egyben kiadásra kerüljön, ráadásul az anyagon felsorakozó 13 dal így is kellően reprezentálja, mivel foglalatoskodtak az őrült oklahomaiak az elmúlt jó pár hónap során.


Az már az eddigiekben el-elszórt szerzemények alapján is nyilvánvaló volt, hogy a zenekar nem tért vissza a jól ismert megszólalásához – sokkal inkább a már említett Embryonic szagát érezni a Heady Fwends hallgatása közben, de ha lehet, az új munka még inkább belemerül az agyfacsaró pszichedeliába. Az első néhány hallgatás alkalmával egészen gyötrelmes élmény végighaladni a lemezen: a süvítő, kínzó hangok mellett a rengeteg zaj és nyekergés sikeresen vonják el az ember figyelmét arról, hogy az extrém körítés ellenére mégiscsak dalokat hallunk, és sajnos a neves vendégek által nyújtott adalékanyagok sem mentenek meg minket a tetemes méretű agymenéstől. Ez egyrészt érthető, hiszen az FL már tényleg elérte azt a kort, illetve ismeretségi státuszt, hogy azt csináljon, amit (és akivel) csak akar, ám még a legutóbbi lemez sem volt ennyire elrugaszkodva az emészthetőségtől, a korábbi három korongról pedig nem is beszélve. Szerencsére azért annyira nem reménytelen a helyzet, hisz idővel lepereg a háncs, így a szerzemények is értelmezhetőbbek lesznek, ám, bár kétségtelenül van egy-két jó darab (The First Time Ever I Saw Your Face, That Ain’t My Trip), a legtöbb dal nem hozza a Lips elmúlt 13 évéhez mérhető színvonalat. Persze ha azt nézzük, hogy a trió utolsó négy lemezével bőven letudta a szolgálatot, valamint hogy mennyi őrültséget művelt ez a három ember bő egy esztendő leforgása alatt, már egyből kedvezőbb a mérleg, ám igazán nem sértődtünk volna meg, ha egy kicsit hallgathatóbb eredmény kerekedik ki az egészből.