A múlt évtized legvégén feltűnő Japandroids ott folytatja, ahol abbahagyta, a 2012-es Celebration Rock azonban még így is képes emelni a tétet.

Az elmúlt esztendők hanghordozói közül minden bizonnyal egy Japandroids-lemez képes legjobban bemutatni, milyen is a fiatalság: féktelen, eszeveszett, és nagyon gyorsan véget ér. A csapat 2009-es bemutatkozó albuma, a Post-Nothing alapján úgy tűnt, a tagok még rá is játszottak e feltevésre, hiszen a dalok mondandója nem egyszer csupán néhány kamaszosan célratörő sorban sűrűsödött össze („I don't wanna worry about dying, I just wanna worry about those sunshine girls” – ez kapásból egy remek példa), ráadásul a korong nyolc számán egy bő fél óra alatt végig lehetett futni. A formációnak azonban pont ez a naiv romantikája adta legfőbb vonzerejét, mert hát, ha tehetné, ki ne szeretne újra tizenöt éves lenni? A duó Vancouverben alakult 2006-ban, ám kis híján még első lemeze megjelenése előtt feloszlott, aztán az internetes hype-nak köszönhetően, kissé ironikusan, végül a szélsebes, kásás lo-fi élvonalasává lépett elő. A páros felállás, valamint a dob + zajgitár + ordibálás keverék kitűnő alkalmazása miatt könnyen tekinthetjük a kettőst a No Age kanadai megfejelőjének, és mivel ez utóbbi formáció 2010-es lemezével alaposan feladta a leckét a recsegőrock újoncainak, a Japandroids sem engedhette meg magának, hogy debütjénél alább adja a színvonalat.



Szerencsére nem is kell csalódnunk a Celebration Rock hallgatása közben, hiszen a tagok elmondása szerint mind ők, mind pedig a velük újfent együtt dolgozó Jesse Gander hangmérnök nagyot fejlődtek zeneileg, a javulás pedig kellően kidomborodik a csapat második nagylemezén. A legpontosabb talán azt állítani, hogy a CR a három évvel ezelőtti bemutatkozás felturbózott változata: a majdhogynem ugyanolyan borító nem sok újdonságot sejtet, a megszólalás mégis vastagabb, a dalszövegek pedig kidolgozottabbak, ám a legpozitívabb újítást a minden további nélkül végigüvölthető O-ÓÓÓ refrének tömkelege adja, amely simán a Post-Nothing-szint fölé emeli a friss szerzeményeket. A változások ellenére még mindig világos, hogy a két fiatalember továbbra is a tinikorban érzi otthon magát, ám az új anyag a gimi kilencedik osztályának dicsőítése helyett leginkább azt próbálja sugallni, hogy 17-18 évesen is simán végig lehet tombolni egy jó házibulit. A lemez számos erénye ellenére azért itt-ott bele lehet kötni a produkcióba, persze csak olyan triviális dolgoknál, mint hogy miért kell három évet várni nyolc szerzeményre (amelyből ráadásul egy már 2010-óta elérhető, egy másik pedig csupán egy Gun Club-feldolgozás), de, hogy ne rossz szájízzel fejezzük be a kritikát, afelől sem lehet kétségünk, hogy a Celebration Rock az év eddigi egyik legjobb rocklemeze.