Könyvheti sorozatunk első részét olvashatjátok, amely most Závada Péter, Terék Anna és Danyi Zoltán versesköteteiről szól.

A Könyvhét egyszerre ünnep és aréna. A profán próza és szent poézis ragyogó ünnepe; miközben lobbik és egók arénája. A legtöbb jóérzésű költő és író elbukik benne, gyengének érzi magát hozzá, kevésnek. Azért van köztük néhány költő és író, akik mégis időről-időre, önmagukkal szemben kíméletet nem ismerve, olyan alkotásokkal állnak elő, olyan kicsi és szerethető könyvekkel, melyek valóban értékek, s melyeket száz év múlva is a magyar irodalomhoz fognak sorolni, mikor már nem lesznek sem a mai lobbik, sem a mai egók.

Vannak továbbá olyan fiatal szerzők, akiknek van tehetségük, erejük és mondanivalójuk. Ők írnak ma olyan verseket és olyan prózát, amire igazán érdemes odafigyelni. Nem hirdetik őket hatalmas óriásplakátok, a legritkább esetben kapnak díjakat és elismeréseket, a médiában pedig elvétve találkozhatunk velük. Ha mégis, akkor szerencsénk van. Olyanok, akiket nem csak azért kell olvasni, mert szép verseket, jó szövegeket írnak,
hanem azért mert valójában jobban megismerjük saját hazánkat, a körülöttünk lévő világot és a most is zajló történelmet, és az emberi lelket, mint a hírekből és újságokból, a napilapokból és dokumentumfilmekből. Ők azok, akik jobban tájékoztatnak, arról mi zajlik itt és most, a mai Magyarországon. Mélyek, és megengedik maguknak azt a fenséges luxust, hogy őszinték.
A Könyvhét azért is ünnep, mert hajszálnyi esélyünk van arra, hogy beszerezhetünk olyan köteteket, amelyek egyébként kis példányszámban jelennek meg, de annál fontosabbak. Továbbá a Könyvhéten nem csak azok a könyvek érdekesek, fontosak, amelyek éppen most jelennek meg, hanem amelyek nemrég láttak napvilágot, hiszen itt van igazán lehetőség, hogy egész évre összegyűjtse az ember magának a legfinomabb és legértékesebb gyöngyszemeket.

Ilyen Závada Pétertől az „Ahol megszakad” című verseskötet. Závada Péter könyvét elég alaposan megkritizálták már irodalmi berkekben, valódi bajuk azonban alighanem az irigység. Ez az első kötete, s rögtön milyen sikere van! Borzasztó... – mondják és mondank mást is. Az igazság az, hogy nem ez az első költői megnyilatkozása Závada Péternek. Először is, Akkezdet Phiai nevű rap-bandával eléggé odarakták magukat. Másodszor az élmúlt években folyamatosan publikált irodalmi lapokban, s mindvégig hozott komoly színvonalat és minőséget, mégha valóban más is a poétikai koncepció mint, amit megszokhattunk. Nem köldöknéző és nem is öngyilkos. Vérbő pesti líra, amit Závada ezekben a versekben kiegészít azzal a komoly aggódással, amit hazájáért érez. Hülyén hangzik, de Závada Péter nagyobb patrióta, mint azok, akik pirosfehérzöld fürdőgatyát hordanak. Ő mindenki másban barátot és testvért lát, látja, hogy a gyűlölet és a nihil, hogy öl, s hogyan idegenít el. Hogyan teszi a gyűlölet a hazát csak otthonná. „Úgy vonz a beton, szinte fáj. / Kovalens kötés: egy laza / sejtstruktúrában integrál. / Inkább otthon, de nem haza.” – Amikor arról beszélünk, hogy a mi generációnk színe-java épp lelép külföldre, érdemes Závada verseit hozzáolvasni, hogy megértsük a gazdasági okok mögött a lelkieket is. Hátha a kötetben szintén megjelenő kereső-kutató magatartás még segítségünkre siethet e nehéz időkben is.

Éppen ennyire komoly és mély, annak a két vajdasági költőnek a verseskötete, akiket ugyan nem ér összemosni, de talán megbocsájtják nekem, hogy most együtt említem őket. Teljesen más poétikai magatártást képvisel, de részben ugyanazt a problémát tematizálják Terék Anna és Danyi Zoltán új versesköteteikben.

Terék Anna kötete már megjelent korábban, de ahogy általában vajdasági, erdélyi könyvekhez, úgy az övéhez is nehéz hozzájutni, és talán éppen akkor lesz szerencsénk a Vörösmarty-téren, ha az ő kötetét megszerezhetjük. Terék Anna „Duna utca” című kötete kordokumentum, s egyben a délszláv-háború utáni trauma feldolgozása. Iszonyúan érintetten. Anna nem akarja megúszni, hogy a „Duna utcába” született, hogy végigélte a bombázásokat, hogy a családja mindezt, hogyan élte meg, s mindmáig miképpen befolyásolja. Nem közhelyeket mond a háborúról, hanem olyan szépen és érzékenyen rajzolja meg a lelket, mely átéli a traumát, hogy ahhoz fogható kevés van a magyar irodalomban. „a háborúk végére én / már szerelmes voltam / minden fiúba (...) a Pestre menekült / rokon gyerekeknek / szép, új / ruháik voltak, / fényes volt a nevetésük, / nem haragudtak magukra, / évente jártak / síelni-nyaralni, / én meg évekig nem láttam / viszont / az országhatárt. / amúgy is mindig változott, / hol fut a felszegett / vörös csík / az országok szélénél.”

Vajon hol fut a mai olvasó emberek szívében az a felszegett vörös csík? Hol vannak a magyar emberek valódi határai? Megértik-e, hogy jobban érinti őket az, amit Terék Anna ír verseiben, mint amit a tévében látnak? Hogy többet elmond, mint bármi a mai életről az, hogy „apám sosem tudta / nyugodtan megcsókolni /anyámat. mi néztük / őket mindig, / talán ezért nem is csókolta sokszor. / anyám szájáról hiányoztak / ezek a csókok”. Szerintem ezt a könyvet (jóesetben) csak egy-két határontúli könyvekkel foglalkozó pavilonban tudjuk majd megtalálni. Lehet, hogy kár ezért, de értékét a feketepiacon ritkasága legalább növeli.

E három kötetet lehet, hogy nem az összes irodalmár fogja szeretni, lehet, hogy lobbik majd nem rajongnak érte, lehet, hogy szerzőik nem a legnagyobb egók itt, de nékem úgy tűnik, hogy a fiatal magyar líra legőszintébb megszólalásai jelenleg.