Könyvheti naplónk második részében Ambrus Lajos, Szörényi László és Jász Attila új könyvéről lesz szó.

Szerencsére nálunk igen nagy hagyománya van az értekező prózának és az anekdotának, sőt meg merném kockáztatni, hogy azon kevés formák közé tartozik az esszéisztikus visszaemlékezés és elmélkedés, amely nem korrumpálta magát, talán azért mert nagyon nem könnyű jól művelni. Ezért (is) vagyunk végtelenül szerencsések, hogy a Könyvhétre három olyan kötet is megjelent most egy sorozatban, amely ebben a stílusban íródott. Nem szeretném lelőni a poénokat, melyek e könyvekben bőven vannak, de kénytelen vagyok pár nekem tetsző elemet kiemelni, remélve, hogy az olvasókat is meggyőzöm e művek értékéről.

Mindenekelőtt mindhárom könyv közös és osztozik abban a különös varázslatban, amit oly szép szóval derűnek hívunk. Derűs könyvek ezek, melyekben azért van egy nagy adag irónia, sőt komolyság is. Mert a derű a bölcs komolyság, az, amely még saját magán is tud nevetni. Mégis valahogy meg kell közelítenem ezeket a könyveket, s mivel mind a három rövidke emlékekből és történetekből bont ki világokat, szeretném megengedni azt a luxust, hogy én is így tegyek, csak éppen szerzőikről mesélnék egy-egy kis történetet, amit velük együtt éltem meg.
Elsőnek mindjárt Ambrus Lajosról, akihez egyszer egy dunántúli kerékpártúránk során tértem be Virággal. Kicsiny, de gyönyörű háza borospincét rejt, ahol alighanem a legfinomabb fehérborok titkolják szemérmesen aranyos mosolyukat, míg ki nem önti őket barátoknak és betérőknek Lajos, hogy aztán az emberben ez a mosoly szerteáramoljék. Így ittam Lajossal, s ott kezdtem el először komolyabban mesélni Békássy Ferencről. Ő tudta és értette minden szavam, és nagyon értékes javaslatokat tett, amit később megfogadtam. Másnap álltam a kertje közepén, s éreztem, hogy aranyos szálakkal fon körbe a napfény. Ilyen aranykor, ilyen szépség kevés helyen van. Ambrus Lajos kertjében, lelkében, borában, és nem különben könyveiben: mindig. Nem csalódik az ember akkor sem, amikor a harmadik lugas-könyvet, a „Lugas – tertium datur” címűt veszi kezébe. Ezt a könyvet csak mint az igazán jó fehérbort, úgy javaslom: pincehidegen, kortyonként, zöld növények között. Komoly emberek derűs olvasmánya lesz ez, még akkor is, amikor olyan látszólag könnyű témákról beszél, mint nagy kedvencem: a gránátalma. Boldog békeidőket idéző könyve messze nem álnaív, hiszen pontosan tudja, hogy elmúltak a boldog békeidők, s azt is tudja, hogy mikor. Megrázó a gyulai polgárságról szóló kis esszéje, de leginkább a Przemysl ostromával és elvesztésével foglalkozó írása. Olyan pontos és precíz, amennyire pontosságra és precízségre kevesen képesek. És nem csak akkor, ha az első nagy háborúról van szó. Érti, hogy minden, ami a magyarokkal történt az elmúlt században abból a vereségből fakad, s e vereséget ütőerén tudja tapintani. Definíciója halálpontos: „Przemysl: magyar golgota. Rejtőzködő férfisírás. Lezúgott benne az élet – az öregapámé is – mint halványuló lassú árnyék a miénken.” Komoly könyv, de van benne derű is, humor is, nekem mégis éppen aranykorérzete miatt tetszik. Ritka az ilyen.

Kócos suhanc voltam, s késő éjszaka egy szegedi presszóban véletlenül leültem egy szakállas, pipázó ember mellé. Nem volt se pénzem, se semmim, csak szép szeretőm és szabadságom. Meglepő, hogy mennyire nem változnak a dolgok. Igaz akkor még elsős egyetemistaként túl sok elképzelésem se zavart a jövőt illetően. A mellettem ülő rámmosolygott, s kérdezte, hogy hát te ki vagy és mit csinálsz? Későre járt, meg aztán szerettem már akkor is a tömör és lényegretörő kérdéseket. Például rendszeresen megkérdeztem barátaimat, hogy miért élnek? Alig kaptam megnyugtató választ. Mondtam a szakállas-pipás embernek szemtelenül és büszkén a nevem, s hogy verseket írok, és az irodalom érdekel. Ő is bemutatkozott mosolyogva, s hozzátette, hogy ő fogja nekem megtanítani, hogy mi is az az Irodalom. Ekkor jöttem csak rá, hogy professzorommal szemtelenkedek éppen. Napkeltéig beszélgettünk, rengeteg anekdotát, történetet mesélt és kétségtelen, hogy ott fertőződtem meg mindörökre az elfelejtett irodalmak iránti kutatói szenvedéllyel, no meg ott értettem meg, hogy nem minden úgy van, ahogy az látszik. Egyetlen éjszaka alatt értettem meg, hogy filosznak lenni annyi, mint nyomozni, s a sok gazember leleplezése közben, a lényeg mégsem a bosszú, mégsem a dicsőség, hanem az igazságot felmutatni. Rájöttem, hogy az igazi filosz detektív, kímeletlen humorral felfegyverkezve, s ez nagyon-nagyon tetszett.

Akkor már túl volt Szörényi László a római éveken, ahol nagykövetként tevékenykedett, s valójában most előbbre kéne hozni az augusztus huszadikai tűzijátékot a Könyvhétre, hogy megünnepelje minden élő (és holt) derék magyar ember (és különösen a kevésbé derekak), hogy megjelent a fenségesen cinikus „Éljen Kun Béla! Suzy nimfomán” című könyv.

Ebben a könyvben nem csak Szörényi László római éveinek hihetetlenül humoros és groteszk történeteit kapjuk, hanem hamisíthatatlan „Szörényis”-anekdotákat, hatalmas humorral megírt és kiírt politikusokat, továbbá végtelen sok leleplezett gazember történetét, s legfőképpen az igazságot. Tanítványok, tanárok, emberek: ez a könyv kötelező!

Ezer helyről idézhetnék belőle, elég lesz csupán az egyik kedvencem.
Antall Józsefhez érkezik X. pártelnökúr titkára, s éppen szerzőnk is ott van. „ –Miniszterelnök úr! Az elnök úr küldött azzal a kéréssel: most az egyszer tekintsen el attól, hogy éppen a múlt héten jelentette fel Önt utoljára. Ugyanis ma reggeltől repülősztrájk van, így nem tudunk hazarepülni, pedig holnapra halaszthatatlan népgyűlést hívott össze Alsóbürgözdre, és úgy tudjuk, hogy Ön az olasz kormány különgépén repül haza. Arra kéri tehát, hogy hadd csatlakozzék Önhöz.
- Menjen gyalog. – válaszolt lakonikusan Antall.”

Persze kiragadva kontextusából nem biztos, hogy mindenki érti ezt a poént, de én nagyon sokat kacagtam ezen is, vagy azon, hogy a két és fél órás Petőfi-előadásról – melyet egy olasz professzor tartott – szerzőnknek nem sikerül megszöknie, de mivel nagykövet volt, két szicíliai testőrjének is ott kell maradni, s miközben kiürült a terem a tudattágító előadás közben, a testőrök bajszuk alatt elmormolt ős-szicíliai átkozódásaikat lehetett hallani. Sajnos az átkokat elhallgatja szerzőnk, így lehet, hogy ilyen hasznos formulákat ebből a könyvéből sem tanulhatunk, de ami sokkal fontosabb: emberséget igen. Ezért is remélem, hogy a könyv végén lévő szavait beváltja. Úgy fejezi be tehát, hogy „Nem fenyegetésből mondom, de vannak még megíratlan céduláim.”

Emlékszem, Zsennye szomszédságában, Cicellében jártunk – szintén kerékpárral –, s mikor a templomszolga mesélni kezdte, hogy előtte nyáron lementek a kriptába, s beszórták az egyik sarokba, amit ott találtak, többek között egy szegekkel kivert koporsó maradványt, melyen annyi volt írva csupán, hogy Sennyey... akkor bizony én rosszul lettem, hányinger és szédülés egyszerre telepedett rám. Cicelle temploma alatt van ugyanis a Sennyey család ősi kriptája. Nem is tudom miért érintett meg a dolog annyira... – talán mert őseim földi maradványairól volt szó... – de hirtelen úgy éreztem, mintha az én csontjaim szórták volna szét a sötét kriptában, mintha az én testem pihent volna ott lenn. Kitántorogtam a tűző napra és elájultam a sírok között. Éreztem, ahogy a holtak a föld mélyéből hosszú sóhajaikkal szívembe markolnak, s halottam sirámukat, láttam árnyaikat, s közel voltam hozzá, hogy én is meghaljak. Virág és Jász Attila voltak ott velem. Utóbbi, mint egy indián törzsfőnök felémhajolt. Arca akkori állapotomban úgy tűnt, mintha festve lett volna, hajában látni véltem a sastollat. Felszedett a földről, rárakott a bringámra, mintha lovam lett volna, s elindított. Azóta hallom a holtakat, de lehúzni a mélybe – indián barátomnak hála – talán már nem tudnak újra. Később jöttem rá, hogy Jász Attila tényleg indián, nem csak akkor láttam annak. Elképzelhetik megdöbbenésemet, amikor új könyvének a „Csendes Toll élete” címűnek bemutatójára mentem a Hadik kávéházba, s Jász Attila hajába éppen egy hosszú sastollat tűzött.

Vállalom, ha az összestöbbi költő neheztel is rám, de ki merem jelenteni, hogy az elmúlt évek egyik legjobb verseskötete Jász Attilától az „istenbőre” című gyönyörű könyv volt. Nem csak azért, mert ebben dolgozta fel a csaldját ért traumát, mert ebben a kötetben vannak legerősebb versei eddig, hanem mert Jász Attila, nem csak költőként, hanem már hamisítatlan magyar-indián bölcs hangján szólal meg benne. Ez az „indiánozás” teljesedik ki azokban az apró szösszenetekben, melyeket Csendes Toll ad nekünk az új könyvben.

Akik szerették gyerekkorukban az indiánkönyveket azoknak kötelező. Akik szeretik a rövid, derűs, jól megírt, szemlélődő prózát szintén. Akik pedig egyszerűen csak jó könyvet szeretnének olvasni ki sem hagyhatják. Na jó, lehet reklámszöveg írónak kellett volna mennem, s így aztán senki sem fogja elhinni, hogy ezeket jókedvemből írom. Úgyhogy idézek is inkább a könyvből.

„Irodalomtörténet” címszó alatt ezt találjuk: „Halott költő a jó költő, ezt Csendes Toll mint indián jól tudja. (...) A halott költőről már tényleg meglehet állapítani, az volt-e valójában. Jó, rossz, vagy közepes. Egy élő bármelyiken megsértődik, és kikéri magának.” És ez így igaz, de azért tessék kellő iróniával kezelni az itt leírtakat. Idézhetnék még jócskán, de második naplóm végére Jász Attilától, alias Csendes Tolltól abból a most különösen aktuális passzusból idéznék részletet, amit a „könyvhétre” írt: „(...) Csendes Toll szomorúan konstatálja, az írók „megsegítésére” létrehozott könyvünnepbe is beszivárgott a politika, beszivárogtak a médiasztárok és a könnyűvérű újságírók. Hosszú sorok kígyóznak a politikusok, a médiasztárok standjai előtt, mindenki dedikáltatni akar. Az igazi írók pedig, még a nagy öregek és a leglelkiismeretesebbek is egyedül ücsörögnek kiadójuk pavilonja előtt. Néha átmennek egymáshoz, könyvet és eszmét cserélnek. De amúgy a kutya se kíváncsi rájuk, noha ez az ő egyetlen ünnepük az évben. Csendes Toll szíve szerint talán transzparenssel járkálna a könyves standok között: A KÖNYVHETET VISSZA AZ ÍRÓKNAK! Na de egy indián ilyenek nem csinál. És más se. Sajnos.”