Harmadik könyvheti írásunkban Szegedre látogatunk és az ott másodszor megjelent „Szeged Effekt” antológiát mutatjuk be.

Szeged, Pécs, Debrecen, talán még Sopron és Szombathely – Budapest mellett egyedül igazi városok, de még ezekben a városainkban is mennyire jellemző a magyar ember otthonos közege: a falu-hangulat. Falu alatt azt kell érteni, hogy mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent – vagy tudni vél -, és valójában úgy élnek le életeket emberek, hogy alig-alig derül ki valami. Szegednek fontos része a körötte elterülő tanyavilág-tenger, melytől értelmét és fényét nyeri. A tanyavilágból nézve Szeged „A VÁROS”, Szegedről nézve meg Budapest az. És ez az a viszonyulás, ez a néhány teljesen egyértelmű dolog mindent meghatároz. Meghatároz életeket és sorsokat, döntéseket és döntés-képtelenségeket. Szeged akkor lehetne igazán nagy és dicső, ha felismerné helyzetét a tanyák és a főváros között. Felismerné és vállalná.

A „Szeged effekt” című antológia Bene Zoltán és Pusztai Virág nevét dícséri az, hogy most másodszorra is megjelent. Igényesen, szépen, összegyűjtve a városban élő, a városhoz valamiképpen kötődő szerzők színe-javát. Számomra megtiszteltetés volt, hogy odaadhattam egy cikkemet, mert tudtam, hogy én is élvezettel fogom olvasni a többiek írását, s reméltem, hogy ők is az enyémet. Csak néhány szerzőt emelhetek ki, ezért elnézést mindazoktól, akiket alább külön nem említek.

Fájón hiányzott néhány – az első Szeged Effekt antológiában szereplő szerző, de ennek gondolom két oka is volt: az egyik, hogy ők nem tartották ezt fontosnak, a másik, hogy a kötet szerkesztője, Bene Zoltán magányos cédrus a síkságban, félig-meddig a Tisza hűs vizébe hajolva. Bene novellái bennem mindig a magyar történelmi próza legkomolyabb, legszigorúbb hagyományát juttatták eszembe. Soha nem beszél mellé, soha nem vállalja túl magát, soha nem rizsázik. Leírja a dolgokat, szikáran, de mégis szépen. Az antológiában azonban – ahogy én is most – ő sem fél elárulni érintettségét, s nagyanyjáról beszél, aki Szegeden élt és halt meg. „A Tisza-parton állva azt gondolom, a nagymamám ma már szeret itt. Huszonharmadik éve szegedi lakos, címe a Belvárosi temető egyik parcellája. És szeret itt. Közel van. Közel.” De nem idegen szerző-szerkesztőnktől a humor sem. Nagyon jót derültem, a nem csak Szegedre, de egész kishazánkra jellemző megjegyzésén, hogy „Én nem emlékszem, hogy valaha valami is időre elkészült volna. Ha netán mégis, akkor rögvest kiderült, hogy hibás. S ha, uram bocsá’, el is készül a határidőre, ráadásul még működött is, hát azért valakinek felelnie kellett. – Tájainkon a devianciát kíméletlenül megtorolják...” – ez a fanyar humor és tömény irónia nem csak Bene Zoltán Szegeddel kapcsolatos írásában, hanem másoknál is feltűnik. Igen, alighanem a szerzők nagy része deviáns, olyan értelemben, hogy olvasható és élvezetes szöveget tud kiadni kezei közül. Az első kötetben is igen nagy kedvencem volt Szekeres Nikoletta kisprózája, úgyhogy most vele kezdtem a kötet olvasását. Nem csalódtam. A „Szeged retrospektív” két időben (2002-ben és 2012-ben) játszódó kis etűdökből álló próza, olyan finom képekből sző két különböző női jellemet, hogy szerintem egy ügyes filmes remek videót készíthetne belőle. Annyira plasztikusan ír Szekeres Nikoletta, hogy szinte sajnálom, hogy alig olvashatok tőle prózát.

Szintén kellemes meglepetés volt Berka Attila játékos-ismétlésre épülő „A pad és a lufi” című kisprózája a kötetben, mely történetben a József Attila Emlékszövetség csap össze a Horger Antal Emlékszövetséggel a Belvárosi-hídon. Bocsánat, a Bertalan-hídon.

A kötet azonban nem csak prózát, hanem verseket is tartalmaz. A kötet-nyitó Lackfi János vers, melynek címe „Hogy fájjon” külön elemzést érdemel. Megrázó őszintesége, önelemzése Lackfi legjobb versei közé emeli. Lackfi Jánost mindig tisztelettel teli csodálattal figyeltem, főleg munkabírásáért és széles horizontú figyelmért. Az eggyel előttem lévő generáció legsokoldalúbb írójának-költőjének tartom, akinek könyveit gyűjtöm. Ebben a versében – ha jól értem – valami igen rettentő eseményről beszél, amit ő élt át, s ami számomra sem ismeretlen. Tudom, hogy mit érez, de ahogy ezt versbe önti, úgy az is érteni fogja, aki nem élte át. Miért jó, ha egy versben átérezzük, mit jelent szétesni, kissé meghalni? Azért mert emlékeztet, akkor, ha mi nem vagyunk bajban, hogy az együttérzés mennyire fontos érték. Illetve megnyugtat, akkor, ha bajban vagyunk, hogy lám más is túlélt már ilyesmit. Nem elég azonban túlélni, fel is kell dolgozni. S ebben (is) segít a költészet. Lackfi Jánosé különösképpen. Aki a traumában előbb hernyóvá lesz, hogy a vers terein túl szárnyakkal bontakozzon ki a bábból: „S a betoncsontváznak, az emeletesnek / Odvában hernyónyi testem rózsaszínje tesped, / Pólyálom zuhany és ágynemű selymébe, / Változzam át, vagy ébredjek fel, ha mégse...”

Nem emelhetem ki a kötet valamennyi alkotóját, de két költőt még mindenképpen szeretnék felmutatni kis ajánlómban.

Molnár H. Magor számomra is rendkívűl ismerős hangon énekel „Valami báj” című versében, ahol az Erdélyből áttelepült család életét és halál körüli aggodalmát villantja fel: „Én szívem szerint még élnék egy keveset; a halálra / olykor nem gondolok, így életem ekképp is tárgytalan. / Ha döntenem kellene, esetleg Szegeden, bizonyára, mert veled itt, s mert Szegednek valami bája van; / de dögöljön meg kétszer, kinek két hazája van.”

Végére hagytam a magyar poézis fekete özvegyét – bocs, ha túl erős a kép -, az éjfekete underground költőhercegnőjét – bocs, ha ez meg túl szép – szóval Simon Adrit. Verseit én szeretem. Vadak és hömpölygőek, mint egy dühös acid-jazz album, ugyanakkor képes a gyönyörű összhangzatokra. Akárcsak a Szeged Effekt antológiában szereplő „Varrni megtanít” című versében, melynek utolsó öt sorával zárom harmadik könyvheti naplóm Szegedre kiruccanó részét. Előtte azonban csak annyit, hogy minden Szegeden élőnek, Szegeden tanultnak, Szegedre látogatónak erőst ajánlom a második Szeged Effekt antológiát, remélve, hogy lesz harmadik, mert nem csak kordokumentum, nem csak város-imázs, hanem élvezetes szövegek kicsinyke tárháza. De visszatérve Simon Adri versének Szegedről szóló, brutális utolsó öt sorára: „Itt vérízű határvizek kiöntenek, s nemezcipőbe / folynak: talp-fokán a szúrt seb összeforrad. / Heget szépre varrni megtanít. Hordalék alól / szivárgó enzimek mérgezik e hantnyi / város gyermekcsontjait.”