Könyvheti sorozatunk negyedik részében a Vörösmarty térre látogatunk és dedikálunk.

Könyvekről írtam eddig, holott a Könyvhét nem csak a könyvekről szól, hanem találkozásokról is. Általában az olvasó szemszögéből szeretek beszélni, mert szenvedélyes olvasó vagyok, úgy nyúlok egy könyv után, mintha az bor, illatos rózsa, finom étel, vagy szép nő volna... – műfajtól függően természetesen.
De valójában író vagyok és igen sokszor eszembe jut egy-egy könyv kapcsán, hogy mit csinálnék másként, mégis azokat szeretem a legjobban, melyek inspirálnak. Az embert azonban nem elsősorban és nem csak a könyvek inspirálhatják, hanem sokkal inkább az emberek. S ha azt vesszük a könyvek mögött is emberek volnának, akkor valójában minden a találkozásról, a kapcsolódásról, vagy éppen az arra való képtelenségről szól.
„Ég a világ!” Égnek az atomok benne, közelednek és távolodnak, akárcsak, mi emberek egymáshoz képest.



Amit most leírok tartozzék tehát a könyvismertetők helyett az emberismertetők kategóriájába, s szóljon arról, amit a Könyvhétben a könyveken kívül a legjobban szeretünk: a találkozásokról. Misztikus találkozásokról akár, amikből jól látszik, Istennek van humora.

Szemszögváltással kezdeném. Először is onnan, hogy nem én mentem oda most kívételesen valakihez, hanem hozzám jöttek, vagy talán csak „véletlenül” odakeverdtek.

Virággal éppen csak leültünk az asztalhoz, termoszaimat még otthon megtöltöttem fehér teával, a kiadó kiarakta elém a Gül Babát, s felkészültem a legrosszabbra. Jól tudtam, hogy dedikálni a Vörösmarty téren egyáltalán nem valami szenzációs érzés, de végülis szép dolog és egy lehetőség is. Kis csészéket helyeztem az asztalra, elővettem fekete tollam, kibontottam az első termoszt, és gőzölgő teát öntöttem, ami rögtön megnyugtatott. Nincs semmi baj, dög meleg van ugyan, senkit sem érdekel, hogy itt vagyok – és lássuk be – ez valahol így helyes. A könyv számít, az írás, a tartalom és forma: nem pedig én. Pontosan abban a pillanatban, amikor erre a gondolatra jutottam Virág izgatottan elkezdett böködni, hogy odanézzek: piros indonéziás pólóban, jávai sapkában, szandálban (amit papucsként viselt) egy echte jávai állt az asztal végén. „Selamat siang! Apa kabar?” – kérdeztem, s igen bájos, igen kedves beszélgetés következett, arról, hogy mégis, hogyan kerül ide a Vörösmarty térre egy jávai éppen a mi asztalunkhoz. Gratulált a könyvhöz, bele is nézett, majd közölte, hogy ő tengerész, s hogy most tovább kell hajóznia a Fekete-tenger felé, de nagyon örül, hogy találkoztunk és vigyázzunk magunkra. „Terimah kasih” – másfél hónapja hallottuk utoljára, s most megint, aztán „Sampai jumpa lagi.” – Látjuk egymást.

Még magamhoz sem tértem a találkozástól, s azon töprengtem, hogy hogy lehet, hogy meg sem lepődött, hogy Budapest közepén az ő nyelvén beszéltünk, s vajon ki küldte, hogy került ide, amikor megjelent egy hófehér bőrű, tejszőke fiú, aki kezébe fogta a könyvet, és azt kérdezte angolul, hogy tudom-e, hogy neki a Türbe a kedvenc helye a városban, és hogy ő szufi. „Finn szufi?” – kérdezte mosolyogva Virág. „Honnan tudod, hogy finn vagyok?” – kérdezett megdöbbenve vissza. Félreérthetetlenül az volt. Miután meginvitáltuk a holnap esti Szimplás akcióra, rögtön megérkezett Tommy Víg és Mia Kim az amerikai jazz, s mióta hazatelepültek a magyar jazz-élet csillogó párosa.

Tommy kitalálta, hogy botrányt fog csapni és látványosan összeverekedik az első dedikációmért velem, Miával, Virággal, vagy aki éppen arra jár, ezzel is segít felhívni a figyelmet a könyvemre, amin mindannyian nagyon jót derültünk.
Ahogy Amálka is igen jóízűt nevetett rajtunk – velünk együtt, amikor hátrahagyva szerkesztőnői kötelességeit meglátogatott. Biztosított, hogy a pornográf sorozat, amelyet most kiadtak nem hogy rontani nem fog kishazánk erkölcsén, hanem buzdítani fog majd arra, hogy honfiaink és honleányaink intenzívebben és változatosabban szeressék egymást. Hajrá! – mondtam.

És ebben a percben, mint a tüzet úgy kerülte ki asztalunkat egykori vén ellenségem, kinek nevét nem szívesen írom ide, s kinek igen kellemetlen emlékeket köszönhetek. Láttam, hogy félreérthetetlen érzéseket váltok ki belőle, s végtelen jó érzéssel töltött el, hogy ő viszont belőlem már semmit. Hiába, rosszakaróinknak is akkor tudunk igazán örülni, ha észrevesszük, hogy már nem érdekelnek. Ha pedig már nem érdekelnek, hiába is akarnak rosszat: nem árthatnak.

Abban a pillanatban, hogy erre jutottam, lehuppant mellém Tillmann, aki talán csak arra járt, talán mégsem, mindenesetre engem mindig arra tanított, hogy a legfontosabb az életművészet és az értelem, s ha az értelem már nem is segíthet mindig, az életet még mindig lehet művészien élni.

Ahogy Tillmann elment, máris ott volt Boldog Zoli, akinek talán jobban örültem, mint a jávainak, s ezt, most nem kötöm senkinek az orrára, hogy miért.
Legvégül pedig egy csapat gyerek csapott le a könyvre, s tapogatták össze, ami gondolom a kiadónak nem, de nekem nagyon tetszett, s tudtam, ha Guidónak elmesélem, hogy a rajzai bejöttek egy csapat tízéves pesti kölyöknek, alighanem azt fogja mondani: megérte. És igaza lesz. Megérte kijönni és egy kicsit nem csak a könyvekkel, hanem az emberekkel is találkozni.

Mégis, mivel már csak két nap van hátra az egész Könyvhétből, s még néhány igen jó könyvről szeretnék ebben a sorozatban írni, egy óra elteltével felálltunk és hazabringáztunk.