A francia M83 már több mint tíz éve létezik, a csúcsra azonban csak nemrég kapaszkodott fel. Onnan ereszkedett le hozzánk az A38 hajóra.

Bár még néhány hét hátra van a tényleges időintervallum bezáródásához, már most is kijelenthetjük, hogy koncertügyileg meglehetősen jó félévet zárt a főváros: télen Emika basszusaitól remeghettek a szerveink, tavasszal Zola Jesus hozott nekünk égi megváltást, a nyár elején pedig a francia M83 csillagképei emeltek minket a magasba (és akkor még nem említettük az olyan produkciókat, mint a dEUS, a Tindersticks vagy Matthew Dear). Ha így haladunk, lassan a Bécsig tartó autóutak is ugyanúgy megszűnnek majd, mint a könnyűzeneileg analfabéta magyar ember kategóriája

A budapesti M83 koncert tényleg egy ligaváltás jelzőrakétája lehet: nem csupán az előadó a nemzetközi köztudatban elfoglalt pozíciójának, hanem annak a néhányszáz embernek is köszönhetően, akik nyolc és fél doboz cigi árát hajlandóak voltak elcserélni egy, a messzi Messier 83 galaxisban történő hiperűrugrásra. Ám nem csak a nemzet, de maga a formáció is egy másik halmazban találhatta magát 2-3 évvel ezelőtti pozíciójához képest. Bár a 2001-es indulás óta a csapatot mindig is keblükre ölelték a kritikusok, az igazi siker a tavalyi duplaalbummal, a Hurry Up, We’re Dreaminggel kopogtatott az ajtón, akkor viszont furkósbottal: a lemez (valamint az abszolút slágerszám Midnight City) az év végi listák favoritja lett, mi több, Anthony Gonzales és társai még egy Billboard Top 20-as helyezést is bezsebeltek gigantikus ambícióik váltságdíjaként.



A sok elismerés ellenére azonban meg kell említenünk, hogy még Franciaországban sincs szupernóvából a kerítés, és a tavalyi ikerműből is nyugodtan lecsippenthettek volna egy félórát a hatásfok javítása érdekében - a budapesti műsorra azonban sikerült kiselejtezni az űrszemetet, így csak a legfényesebb csillagok ragyoghattak az égen. Az egyetlen, tényleg sajnálatos dolog már az előadás elején kitüremkedett: ha az M83 egy fesztiválon, esetleg egy nagyobb színpadon tette volna tiszteletét nálunk, a vizuális körítés az ezerszeresét nyújtotta volna annak, aminek szemtanúi lehettünk, a hanganyag azonban még így is képes volt elhitetni, hogy a Dunán billegő vastest helyett a Szaturnuszon száguldozunk, fénysebességgel.

A zenekar egy betét ereéig a Daft Punk, a háromszámos ráadás során pedig a közönség tagjai előtt rótta le tiszteletét, utóbbiak pedig viszonzásképp még az A38 által nyújtott kellemetlen négyszöghangzást is elengedték a fülük mellett. Igaz, a magától értetődő csúcspont, vagyis a Midnight City közben nem is volt lehetőség efféle részletkérdéseken gondolkozni: a dal egy igazi vörös óriás módjára kebelezte be a publikumot. És annak ellenére, hogy a többi szerzemény sem hagyott kívánnivalót maga után, a korábbi darabok elhanyagolása miatt néha lefelé görbülhetett a száj, de persze mindez csak kekeckedés, hiszen az csapat összességében igen masszív teljesítményt nyújtott.