Ötödik naplóbejegyzésünkben hat könyvet ajánlunk három szerzőtől: John Updiketól, Italo Calvinotól és Elif Shafaktól.

Az Ünnepi Könyvhét nem csak magyar, hanem világirodalomban is igen gazdag termést szokott hozni, így aztán van, hogy egész éves ellátmányra tehetünk szert igen kiváló könyvekből. Úgy ajánlok most három nagyszerű szerzőtől új könyvet, hogy megmutatom mit követ éppen ez a kötet, milyen kontextusba kell behelyezni. Mert kétségtelen, hogy Updike és Calvino, illetve Shafak könyvei külön-külön is értelmezhetőek, mégis érdemes elébük pillantani.

John Updike világhírű amerikai regényírótól halála után jelenhetett csak meg magyarul az „Apám könnyei” című elbeszéléskötet, amit közvetlenül előzött meg Updike „végpont” című verseskötete.

A nagy író haldoklás közben leszúrt szabad versei egyszerre tömény kritikái a fogyasztói társadalomnak, önnön-magának, és egyben annak a rettenetes helyzetnek leírása, hogy mihez kezd a spirituálisan magára maradott ember a halál közelségével. Az elmúlt évben számomra a legjobb tíz kötet-élmény között volt, de annyira súlyos tartalommal, hogy mindez ideáig nem is tudtam róla sem írni, sem beszélni. „Hájas lett jobbik felünk, a Nyugat.” – írja egyik kegyetlenül erős versében, s pontosan rajzolja meg a kapitalizmus katedrálisainak kevésbé diszkrét báját, vagyis a bevásárló csarnokok magányát.

Az „Apám könnyei” elbeszélései mögött is érzem ezeket az utolsó verseket, különösen az öregség drámai leírásainál, de mégis felcsillant valami reményt és fényt utazásainak történeteivel. Marokkóba, Floridába, Spanyolországba, Itáliába és Indiába látogatunk Updike novelláit olvasva. De akár utazás, akár gyermekkor, akár öregség a központi téma mindig, ahogy az Updike számára örökkön ezekben a novellákban: Amerika.

Updike realizmusa után üdítő gyönyörűség olvasni Ilato Calvino végtelen fantáziájával át- és átszőtt – a Könyvhét számomra abszolút legjobb könyvét – a „Láthatatlan városokat”. A Calvino műveit megjelentető sorozatban már olvashattuk a XX. század legendás regényét „Ha egy téli éjszakán egy utazó...”-t és a két másikkal együtt egybekötve a „Fára mászó bárót” is. Aki nem ismeri ezeket a korábbi műveket nagyon ajánlom figyelmébe, de a „Láthatatlan városok” az a Calvino kötet, amely egyszerűen csodálatos. Két-három évtizede jelent meg, ha nem csalódok egy sci-fi sorozatban, és Calvinot is szeretik a sci-fi írók közé sorolni, pedig ez messze nem egyértelmű, s alighanem tévedés is. Eleinte arra gondoltam, hogy Italo Calvino egyszerűen bravúrnak szánta ezt az írását, aztán jobban belemélyedve a könyvbe, aminek egyébként – amennyire ezt én meg tudom ítélni – zseniális a fordítása, mégis arra jutottam, hogy többről, sokkal többről van itt szó. Az európai irodalom nagyon finom gyöngyszeme a „Láthatatlan városok”, amit eleinte kis-dózisban adagol az ember, aztán nem tudja letenni, sőt újraolvassa. A kerettörténet szerint Marco Polo és Kublai Kán beszélgetnek, s Marco a nagy Kánnak mesél sosem-volt, de lehetséges városokról. Szokásokról és építészetről, álmokról és vágyakról. Mind nyelvelméletileg, mind filozófiailag, de költőileg is a mű nagyon magas szinten van. Marco mondja a nagy Kánnak egy helyütt: „A városok is azt hiszik, hogy ők az értelem vagy a véletlen művei, de sem az egyik, sem a másik nem elég ahhoz, hogy felépítse falaikat. Egy városnak nem a hét vagy hetvenhét csodáját élvezed, hanem a választ, amit egy kérdésedre ad.”

Végezetül egy kortárs, török írónő új regényét szeretném előtérbe hozni. Elif Shafak két könyve is megjelent már magyarul „Az isztambuli fattyú” és a „Szerelem” – utóbbi meghatározó könyvélmény volt számomra. Regényírói érzékenysége kiemelkedő Shafaknak, s a „Szerelem” lassan, de biztosan kibontakozó modern kerettörténetébe ágyazza be Rumi életét. Rumi vagy Mevlána – a szufizmus kiemelkedő költője, olyan szép közelségben mutatkozik meg számunkra, hogy kedvet kapunk versei olvasásához, akkor is ha még nem olvastuk őket, és akkor is, ha már ezerszer. Elif Shafakot alighanem a világot teremteni képes írók közé fogják sorolni, könyveinek sajátos hangulata van, olvastatják magukat, és amit sok író nem biztos, hogy erényként elismer, pedig valódi erénye egy könyvnek az, hogy egyszerűen szépek. Ebbe a sorba illeszkedik be a Könyvhétre megjelent legújabb könyve „A város tükrei” – amely a 16 század végi Spanyolországban játszódik, ahol az inkvizíció az úr. Madrid, szerelem, az inkvizíció elől az Oszmán Birodalomba menekülő zsidó közösségek. Elif Shafak könyveit azért szeretem „mert tudja, hogy az atomok tengerekből, a tengerek atomokból állnak”.

Három korábbi és három új könyvet ajánlottam Updike, Calvino és Shafak tollából. Alkati kérdés is, hogy ki mit olvas. Updike-ot gazdag embereknek és materialistáknak ajánlom, hátha meggondolják magukat és vagyonukat nem az ego és nem az anyag hízlalására használják. Calvinot olyanoknak, mint én: álmodozóknak. Shafakot pedig olyanoknak, mint mi: szerelmeseknek.