Utolsó könyvheti naplónkban Georges Minois, Mérő László, illetve Domokos Johanna és Vass Tibor könyvéről írunk.

A Könyvhét utolsó napján a legjobb sétát tenni a Vörösmarty téren, hétfő délelőttre ugyanis már alig kószál néhány igazán elvetemült olvasón és pár kóbor írón kívül senki itt. Talán csak tétova kiadók és kimerült eladók, no meg a véletlenül arra vetődött túristák törik meg a csöndet. Ez az az időpont, amikor teljesen nyugodtan szemezgethetünk, nézelődhetünk, s nincs az a hétvégi tumultus, aminek az elmúlt napokban tanúi lehettünk. Egy ilyen körsétával búcsúzunk a 2012-es Könyvhéttől, bemutatva négy könyvet, amiért érdemes volt visszamenni hétfő reggel.

A legigényesebb könyvkiadók egyike, az Atlantisz adta ki Georges Minois „A pokol története” című igen alapos, főleg a pokol motívumtörténetét és értelmezésének korokon átívelő sokféleségét feldolgozó nagyívű munkáját a kiváló Sujtó László fordításában. Jogos lenne Minois könyvét olvasva az igény, hogy Jacques Le Goff purgatórium születését feldolgozó könyve is végre napvilágot lásson magyarul, de addig is elég sok tűnődnivalót adhat ez a mű is. A pokol az ember félelmeinek tere, a lehető legrosszabb, amelyet minden kor és minden ember másképpen képzel(t) el, s ezt a másságot emeli ki Mezopotámiától kezdve, a keresztény pokolképen át, egészen a modern világ elképzelt és megvalósult poklaiig. Minois húzós és alapos művét még ízlelgetem, mélyebb értelmezést és olvasást érdemelne, mint csak egy könyvheti ajánló, de talán egyszer arra is sor kerül, addig is, a félelmekkel és képzetekkel foglalkozóknak erőst ajánlom. Bölcsészeknek kötelező.

Ahogy politológusoknak, pszichológusoknak, közgazdászoknak és főleg publicistáknak kellene, hogy kötelező legyen Mérő László „Mit gondol a golyó?” című legújabb gyűjteményes kötete, melyben a szerző Magyar Narancsban megjelent igen jó kis írásait kapjuk meg egy kötetben. Olvashatunk „az élet dolgairól” – avagy Mérő szerint a világról, a gazdaságról, politikáról természetesen, no meg „a lélek dolgairól”. Mérőt olvasni akkor is jó, ha nem ért vele egyet az ember, mert inspirál és elgondolkodtat.

Végül két olyan verseskötetre bukkantam, melyek igen komoly témákat járnak körbe, úgy mint idegenség és elengedés.

Domokos Johanna „Exil, elixír” című kötete talán eddig az egyik legerősebb tőle, egyben valószínűleg a legelitebb is. Nem csak amiatt, mert a verseket a kötetben nem csak magyarul, hanem angolul és németül is találjuk (nem ugyanazokat, nem fordításokat tehát), s kevés az olyan magyar olvasó, aki mindhárom nyelven egyszerre olvas verseket, hanem mert költészetében központi téma az idegenség. Szeretnénk ismerősök lenni és barátok, de azért mindig ott van az idegenség fala, amit csak kegyelmi állapotban és nagy munkával tudunk áttörni. A többnemzetiség, az utazás, gyökérverés és gyökértelenség, s a világfaluban bolyongó költőnő, vagy a világnyelvek közé keveredett magyar nyelv sűrű történetei kavarodnak fel igen rövid és velős versekben.

Legutolsó könyvheti naplóm legvégére hagytam a mai magyar költészet számomra egyik legkomolyabb alakját, aki az elmúlt időben sűrűvé vált és kíméletlenné, s akinek ez sűrűség és kíméletlenség verseiben most gyémántokat hozott. Egy anyával és egy apával való szembenézés ez a kötet, elengedés és gyászfolyamat. E két verseskötetről valószínűleg kevesen fognak írni, s ha írnak is, csak szűk irodalmi berkekben, míg Mérő gyűjteményes írásait, vagy Minois könyvét alighanem többen ismerik majd meg. Mégis mind a körülöttünk zajló események mélyebb értelme, mind a bennünk rejlő pokol is jól követhető a kortárs költészetben. Olvasom kortársaink verseit, s csak abban bízok, hogy ők is tudják azt, hogy amint az emberben rejlik a pokol lehetősége, úgy ugyanott van a mennyországé is.