Ön akkor most magyar költő lesz, jól megfontolta?
Nem leszek magyar költő, tanár úr. Nyugodjon meg.
Bújjunk be együtt oda a T.S. Eliot nappaliba és mormoljunk Dante
sorokat, amelyben minden mindenre vonatkoztat.
Vagy dörgöljük hátunkat sárga köd gyanánt a házak falainak,
amikor sokat üt az óra és engedjük pipáink füstjét az opálos égnek; itt
világít egy menóra a vaksi ablak mögött, amott csupasz gyertyák égnek,
és suhan az utcán végig az összes árny, ki kéreget, ki sántán igyekszik
az alkonyat elől, egy kapualjba menekül, és ott összeomlik legott
a nedves kövezeten. Nem! Ne hazudjunk! Szavaljunk inkább imbolygó
rémeket a gravitácó szédűlt közepéből, álljunk szerény kabátban,
kopott táskáink mély papiros illatában kopott férfiként, ki mindig,
örökön öreg, kiben meghalt már a szörnyeteg, ki almájába
harap és kinéz az ablakon és azt motyogja: Igen, tudom, tudom:
így hever a zöld, így húzódik rajta a kék, így ágaskodik, mi
építmény, s a szikla így rojtosodik egy szürke tengerparti képen,
a test így emelkedik és zuhan egy csobbanás erejéig, s a bőr alatt
az izmok így múlnak el. Ott lenni, ahol már voltunk valaha, olyan,
mint jósok kártyalapja, egy ajak mozdulata vagy büntetés. Szégyen
és bűn, halál és szenvedély e lapon, ezt most arccal az asztalnak fordíthatom,
és számolok magamban, míg tart a lélekzet. Voltam és többé nem leszek.