Beszélik, hogy Budapesten működik egy titkos társaság – a sok más közismert, mégis titkos társaság mellett – a „Nénik”.

A „Nénik” három látszólag aranyos, elsőre szimpatikus, vélhetőleg Teréz- vagy Józsefvárosból kiszökkent öreg néni, nagyon jól megszervezett és hosszú évek óta kiválóan működő csapata. Elképesztő pontossággal érkeznek a legkülönbözőbb képzőművészeti kiállítások megnyitójára. Ott aztán igen alaposan begyakorolt koreográfia szerint elindulnak – egymást fedezve – a pogácsás és boros asztal felé, és még mielőtt a megnyitót befejezték volna, mielőtt a kiállító vagy a nagyérdemű észbe kapott volna csillogó műfogsoraikkal elpusztítják a pogácsákat, fekete lyukként tátongó szomjas torkukban eltűnik a bor java. Elég sok kiállításon jártam már, sok megnyitón is, és megfigyeltem a „Nénik” titkos társaságának elképesztő szervezettségét. Eleinte zavart, később már vártam őket, mostanában pedig őszintén irigylem csapatmunkájukat, s azt hiszem nagy hasznát vehetnénk tapasztalataiknak az államigazgatásban vagy logisztikát tanító főiskolákon.

A „Néniket” vettem észre a Magyar Építészek Szövetségének impozáns székházában rendezett „A hetes busszal jöttem én” című kiállítás megnyitóján is, ahol olyat tapasztaltam tőlük, amit soha eddig. Na nem mind a három, hanem csak az egyik a társaságból ledermedve állt a kiállított képek mellett és olvasott. Bizony: olvasott. A kiállításon ugyanis kortárs, fiatal képzőművészek és kortárs költők reflektáltak egymásra, az alkotásokat párba állították, és ebből állt össze egy különleges, egyedülálló tárlat.



Aki 2012 június 14-től július 7-ig, délelőtt 10-től este 6-ig, hétköznap ellátogat a Kós Károly terembe az Ötpacsirta utca 2-be, az egyszerre lép be egy tárlatba és egy könyvbe. Annyira változatos a felmutatott anyag, tekintve, hogy sok fiatal költőtől és fiatal képzőművésztől láthatunk, illetve olvashatunk egy-egy művet, hogy egészen biztosak lehetünk benne, hogy nem mind fog tetszeni, nem mindet tudjuk egyszerre befogadni, viszont lesz legalább egy, ami előtt úgy fogunk állni, mint a Nénik egyik tagja.

A másik kettő „Néni”, amikor észrevette, hogy ketten képtelenek feltűnés nélkül pogácsát pusztítani, bort borítani, izgatottan, mint afféle régen kihalt dodómadarak átverekedték magukat a megnyitóra érkezett több száz emberen és kérdezni, faggatni kezdték társnőjüket, hogy miért áll itt, mint egy csökött tuskó, miért nem jön?



Én ott álltam a lemerevedett Néni mellett, de még így is csak részleteit hallottam, annak, amit mondott. Elnézést kérek tehát, hogy nem pontosan idézem, hogy kihagyok néhány művet, amiről szintén beszélt. Azt mondta társnőinek, csöndesen, sok százas helikoncigitől reszelős hangon: „Édeseim, hát ti nem olvastátok Acsai Roland verseit? „Nagyanyám levágott / Szárnyatokkal sepregetett, / Angyalszárnnyal.” – s ezekhez a sorokhoz festett mélységesen letisztult képeket Veronikától? Édeseim, hát ti nem látjátok azt sem, hogyan táncol a videón egy festményben Szabó Imola Julianna?” – Összenézett a Nénik másik két tagja. – „Hiába is tartotok bolondnak, mondjátok csak, hát fontosabb a pogácsa, mint Freund Éva angyalszárnyaira írott Jónás Tamás versek? Mondjátok csak, belehallgattatok Rónai Balázs Zoltán verseibe, amelyek ott lógnak Jakatics-Szabó Veronika székely temetőt ábrázoló festménye mellett?” – a másik két Néni megfogták társnőjük vállát – „Ne, várjatok... hiszen ott van Tolvaj vagy Lesi verse, Nagy Zopán képe...” – és elkezdték társnői kétségbeesve, könnyes szemekkel kifelé hurcibálni – „Édeseim, de hát Payer Imre verse „A fehér cápa éneke” az egyik legkifejezőbb a mai sorsra, s hozzá a festmény... és többiekről még nem is beszéltem!” – amikor láttam, hogy egyre erőszakosabban verekedik át magukat a tömegen, odaálltam elébük, s megkérdeztem, hogy mi történt, miért rángat két öregasszony egy harmadikat?
„Maga túl fiatal! Maga ezt nem értheti!” – figyelmeztettem őket, hogy a rendőrséget vagy Kántás Balázs költőbarátomat hívom, ha azonnal nem magyarázzák meg az esetet. „Jaj, csak azt ne!” – sikoltotta az egyik öregasszony, mire a másik hozzátette: „Nézze, a Nénik Titkos Társasága valaha több száz öregasszonyból állt. Napjainkra már csak mi maradtunk.” – vajon a többiek mind kihaltak? - kérdeztem. „Dehogy!” – folytatta sértődötten a vénasszony: „Ahogy teltek az évek és bejártuk a rengeteg kiállítást, néha, nagyon ritkán, de elkerülhetetlenül egyik-másik helyen valódi művészettel találkoztunk. Ilyenkor valamelyik tagtársnőnknek fontosabb lett az élmény, mint a pogácsa vagy a bor és megborult az előre és alaposan kidolgozott koreográfia. Azóta azok a nénik pogácsát sütnek az unokáiknak és bort öntenek a gyermekeiknek az ebédhez. Élni kezdtek! Élni! Érti ezt?” Élni a művészettől! – értem alighanem, mondtam, és ránéztem a még mindig extázisban égő középső nénire, és ő? „Ő? Elvesztettük, ezen a kiállításon úgy látszik tényleg előfordul igazi képzőművészet és igazi költészet. Borzasztó! Ha ezt tudtuk volna... Menjünk!” – s a „Nénik” titkos társasága elillant szemem elől a tömegben.

A kiállítás azonban még látogatható.