Loreena McKennitt trió felállásban készített Troubadours on the Rhine című lírai pásztoridilljei meglepetést ugyan nem okoznak, de megnyugvást igen.

A művésznő sokadik koncertlemeze szerényebb hangszereléssel is erőteljes és atmoszférikus megszólalást eredményez. Loreena McKennitt népszerűsége Magyarországon sosem volt magától értetődő, valójában csak sejteni lehetett, hogy szeretik. Az Írók Boltjában hallgatta az ember a forró, száraz nyári délutánokon, de sokszor az ócska ventilátor motorzaja elnyomta a hárfa intim játékát. Amikor a Dead Can Dance eltűnt a porondról, már kialakult az igény a misztikus, mágikus realista, leginkább a világzenével rokonítható lírai adaptációkra. 

Benne volt a levegőben, eljött az ideje, hogy az északi tradícióban és részint a török és perzsa hagyományban gyökerező atmoszférikus ráolvasásoknak. Az angyalszárnyak suhogását idéző new age teázók finom neszezése kitűnően harmonizált McKennitt fantáziáival. 

Nem tudok érveket felsorolni, hogy akiknek megvan a Loreena- törzsanyag, azok miért is szerezzék be a Troubadours on the Rhine-t, ha csak azt nem, hogy így szellősebben is szépen szól a Bonny Swans, vagy a Tennyson gyönyörű versének megzenésítése, a McKennitt-repertoár kötelező darabja, a The Lady Of Shalott. A lemez különlegessége, hogy koncert is, meg nem is, stúdiófelvétel meg nem is. 

2011. márciusában a Rajna-parti Mainzban, egy stúdióban lépett fel Loreena és két állandó zenésztársa, Caroline Lavelle csellista és Brian Hughes gitáros.
A kilenc dal lassan hömpölyög, mint a Rajna, nem fognak a hippi csajok mezítláb táncolni rájuk, de a méltósággal teli és emelkedett, a kelta mítoszokat megidéző műsorhoz mégsem zavaró a borító Rajnát ábrázoló metszete, és az egy-egy dal végén elhangzó danke schön sem….

Ezzel a kamara trió jellegű megszólalással sincs probléma, de mivel a művésznő életműve a rengeteg zenei hatás ellenére is meglehetősen egyanyagú, kicsit unalmas. De ha unatkozol, fantáziálj. És ezt a kelták tudják legjobban.