Kultúrakedvelővé vált rengeteg ember egy nap erejéig, vagy a múzeumok lettek nyitottabbak, mint általában? Szubjektíven szelektív vélemény a tizedik Múzeumok Éjszakájáról.
6 óra, 100 budapesti helyszín, 200 ezret megközelítő látogatószám. Akárhogy osztjuk, szorozzuk ezeket az összetevőket, az eredmény rengeteg program, egy eseménydús este és óriási tömeg. Nemcsak a résztvevők, de az eseményről a sajtóban megjelent cikkek is gyakran vesznek el a sokaság tengerében. Az érdeklődők egyik felére villámlátogatások jellemzőek a programokon és kiállításokon, csak hogy biztos megtérüljön annak a bizonyos kék karszalagnak az ára – mert magyar ember válságban, kultúrára nem dob ki pénzt feleslegesen az ablakon. Az ellentábor részéről megfigyelhető jelenség a kifáradás, és csendes beletörődés a lehetetlenbe. Ez a hozzáállás rövidtávon, egy kiállításon való kötelességszerű részvétel után valamelyik múzeum előtti sörpadon való nyáresti iszogatásba csap át.
A médiában megjelent cikkek többsége pedig még rá is erősít a felvázolt folyamatokra: ömlesztve és listaszerűen áll előttünk (persze az újságcikk látszatát keltve, bekezdésekbe szedve), milyen lehetőségek állnak rendelkezésünkre. „Különleges helyszínek nyílnak meg”, „rendhagyó tárlatvezetéseken vehetünk részt”, „állatpreparálási bemutatót láthatunk”, „húsevő növényeket etethetünk”, „különböző alkoholos italokat kóstolhatunk”, és még a gladiátorok is a szemünk láttára csapnak össze. Szenzáció, szenzáció hátán.
Mégis hogy várja el bárki is ezek után, hogy egyéjszakás kalandot válasszunk? És ráadásul jól is? A rendezvény honlapja próbál segítő kezet nyújtani, és megmutatni a helyes utat. De sajnos itt nincsenek megadható kategóriák, mint egy jó társkereső oldalon. A zöld plusz ikonokra kattintással adhatjuk hozzá a minket érdeklő eseményeket az összeállításunkhoz, ahol továbbra is felhalmozható többszörös programütközés. Annyira nem egyszerűsítik le a dolgunkat, hogy paramétereink alapján megtaláljuk az igazit. „Dekoratív, intelligens, képzőművészet iránt érdeklődő, kalandvágyó harmincas nő keresi tökéletes párját egy estére.” Kérem, keresse tovább!
De vajon mit keres az emberek tömege a Múzeumok Éjszakáján? Természetesen mindenki mást. A múzeumba belépve a kíváncsi szem és fül nemcsak képzőművészeti élményben részesül, hanem színházi előadás nézője is lehet, ahol a társadalom legkülönbözőbb alakjai lépnek fel. Lássuk hát a szereposztást! Az „Aprólékos” minden festményt megnéz közelről, távolról, jobbról, balról, és betűről betűre elolvassa az összes látható feliratot. A „Kizökkenthetetlen” néz, de nem lát – a festmények előtt elhaladva az előző esti buliról és a másnapi ebédről beszél. A „Gyerekes” állandóan elkuncogja magát, ha egy szokatlan aktfotó elé ér. Az „Önjelölt Műelemzőt” szokatlanul heves gesztusairól ismerhetjük fel, ahogy párját a kompozíció egyedi megvalósításába avatja be a valahonnan bevésődött szakszavak (általában nem odaillő) használatával. A „Dokumentáló” szemét a fényképezőgépe helyettesíti, ami minden egyes műtárgyat megörökít „lép és kattint” ritmusra. A „Modell” a kifutó világában képzeli magát a múzeum folyosóin, és divatos ruhájában, magassarkúban gyakorolja a legkülönbözőbb beállásokat a kiállított képek előtt. A „Gyűjtő” minden adandó alkalmat megragad, hogy emlékeit tárgyiasult formában vigye haza, és a látogatás során ingyenes képeslapokra, prospektusokra és tollakra vadászik.
Az „Újságíró” megírható sztorikra vár, és az élmények azonnal mondatokká formálódnak a fejében. Konkrét szereplőnk szubjektív hálóján az este során négy program akadt fenn. A Magyar Nemzeti Galériában a Ferenczy-kiállítás utolsó előtti napján a Magyar Narancs megbízásából Wahorn András zenész-képzőművész vezetett tárlatot. „Próbálnék én a festmény alakjainak szemébe nézni, de hát nincs nekik” – nyilatkozott az üres tekintetekről a vezető hangja a csoport mellett cipelt hangszóróból. Galériából ki, Ludwig Múzeumba be. Itt Alföldi Róbert rendező-színházigazgató beszélt alkotói objektivitásról, társadalmi visszhangról és szexualitásról a híres és hírhedt amerikai fotóművész, Robert Mapplethorpe képei kapcsán. Kizárólag a közelség és a változatosság okánál fogva ezután szereplőnk a Zwack Unicum Múzeumba látogat el. B-kategóriás fesztiválhangulat közben kóstoltatják meg vele az elviselhetetlenül keserű likőresszenciát, ami a legnagyobb karriert befutott magyar töményital alapvető ízéért felelős. Az elalvás előtti olvasás helyett pedig a Petőfi Irodalmi Múzeumba tér be. Irodalmunk két nagy alakja, Ottlik és Örkény idén lenne száz éves. Ezeket a jubileumokat ünnepli az utóbbi évekre egyre inkább jellemző interaktív, kreatív és multimediális emlékkiállításaival a múzeum. Az egypercesek műfajteremtőjének kiállításán az írói életút fontosabb eseményeit ketyegő órákra írták. Örkénynek a szabályos „tikk-takkolás” az évek múlását, az újságírónak a hosszú éjszaka utáni takarodót jelentette.
