Amilyen ámulattal gondol a laikus a festők szinte mikroszkopikus pontosságú kézmozdulataira, olyan messze esik az autógumi-szobrászat a vászon előtti szöszmötöléstől.

Suhajda A. Zoltán immáron húsz éve Németországban él és alkot. Munkáját legjobban talán a különleges szó jellemzi, hiszen nem mindennap találkozik az ember a rossz autógumikat ekképpen hasznosító módszerrel. A cafatokra szedett gumik most újabb nagy útra indultak, ezúttal Budapestre, a tranzitArtCafé kiállítóterébe érkeztek, ahol június 22-től szeptember 15-ig lesznek láthatóak.

A kiállítást megelőzően beszélgettünk Suhajda A. Zoltánnal, aki elmondta, miért jó a gumi és hogyan szeretett bele.



Miért pont autógumikkal dolgozol?

Az egyetem (Johannes Gutenberg Universität, Mainz) után olyan anyagban gondolkodtam, amely izgalmas és korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre. Hulladékkal dolgoztam már fémes koromban is, nem akartam az anyagbeszerzést az anyagi feltételektől függővé tenni. Ezen felül a használt már magával hoz egy sorsot, magán viseli egy előző élet nyomait.

A hátulütők később derültek ki. A leghatékonyabb technika a sarokcsiszolóval vágás, ami hangos és büdös. A szomszédok ellenállása miatt ki kellett szerveznem az abroncsok darabolását, pedig az egy formáló, teremtő művelet.

Hogy jött a váltás a papírról és a kőről az autógumikra?

Rajzosként felvételiztem. Semmi veszélyérzetem nem volt. A hideg verejték akkor vert ki, amikor a megnyitón megtudtam, hogy egyedül engem vettek fel a rajzosok közül. A képzésnek viszont egyik alapvetése volt, hogy az egyszeri diák különféle technikákkal megismerkedjen. Akarattal ki lehetett volna kerülni, de én nem akartam. Fotóztam, filmeztem, nyomtattam is, de igazából a munka a fémmel ragadott meg elemien. Imádtam az öntést és imádtam hegeszteni. Már az elődiplomavizsgára szobrászként mentem.



Hogyan tudod kedvedre formálni a műveket? Van valami különleges technika?

Inkább úgy mondanám, hogy a művek kedvére formálom őket. Addig küzdünk, míg azt nem mondják, köszönjük elég, elmehetsz. A bizonyosság illékony. Hol imádom őket, hol azt gondolom, hogy tiszta önámítás, amit csinálok. Csak nem igazodom ezekhez. Ami kész, az kész, és aki kételkedik, menjen aludni.

A technika kicsit összetett. Lecsontozva csak vágok és csavarozok. De számít a gumi milyensége is, egy sor ötlet menet közben jut eszembe. Mennyit és hogyan vágok, mikor állok le, ezek helyzeti mérlegelések és döntések. Egy másik fontos komponens a feszültség az anyagban. A gumi egyfelől elképesztően szívós, irgalmatlanul ellenálló, másfelől mégis puha, hajlékony. Bizonyos értelemben nincs tartása. Minél valószínűtlenebb a részek helyzete, annál jobb. De a végén úgy kell kinéznie, mintha úgy lenne elrendeltetve. Idetartozik a csavarozás is. Stabil legyen és elegáns, a lehető legkevesebb csavar oldja meg a feladatot, de ezek jól láthatóak, tehát a kompozíció részesei.



Milyen témájú művek lesznek a kiállításon?

Gyerekkorú fiatalemberként gyávának éreztem a cím nem adást, úgy gondoltam, hogy ez sumákolás. Hatalmasat fordult a művészeti felfogásom. A címet teljesen feleslegesnek, illetve egy teljesen tetszőleges adaléknak tartom. Ennek ábrázolására képzeljük el, hogy egy elkeseredett festő, hóna alatt az utólsó képével elbattyog egy hídig, festményét a korlátnak támasztja és ugrik. A víz elviszi. Bárki, aki öt perccel később jár arra, csak a képpel találkozik. S ahhoz nem kell használati utasítás, magyarázat. Minden látható, ami számít. A kép nem beszél, hanem megjelenik, megmutatja magát. A munkáimnak nincs hozzárendelt, fogalmi témája, nem ábrázolnak. Még nagyon frissek, nem tudok arra válaszolni, hogy mi a témájuk. Kiváncsi leszek a nézők visszajelzéseire és észrevételeire.

Foglalkozol-e más jellegű alkotással is, vagy teljesen a gumi bűvkörébe estél?

Rajzolni rajzolok. De ami a gumit illeti, temérdek ötletem van még. Üveggel és fénnyel is társítani akarom. Az elkövetkező pár évre nem hiszem, hogy elfordulok ettől a nyersanyagtól.