A 2000-es évek egyik legnagyobb melegpop-csapata negyedszerre bukkan fel, de még 12 év után sem tud rossz lemezt készíteni.

New York gay-kultújára mindig is jelentős volt (elég csak a diszkó szóra gondolnunk), így nem meglepő, hogy még a millenium után is aktív maradt a város homoszexuális művészélete - remek példa erre a pont az ezredfordulón megalakult Scissor Sisters. Igaz, a zenekar nem csupán saját nemük felé vonzódó tagokból áll (az énekesnő Ana Matronic például csak apja miatt érzi magát közel a melegekhez), és az eddigi bő egy évtized alatt sem az Egyesült Államok volt az, ahol a csapat a legnagyobb sikereit elérte. Bár két stúdiólemeze is bekerült a Billboard 20 legjobbja közé, az érdeklődés Nagy-Britanniában mindig is ezerszer nagyobb volt iránta, ahol minden bizonnyal az SS az egyetlen formáció, amely egy leszbikus pozitúrától kölcsönzött névvel adott ki - immáron - négy Top 5-ös korongot. Persze nem kell se szigetlakónak, se megrögzött homofilnek lennünk ahhoz, hogy élvezzük, amit a társaság művel: az együttes a 70-es évek diszkó és glam zenéiből, szintis new wave-ből, táncoltató funkból, emelkedett elektropopból, extravaganciából és üvegrepesztő fejhangokból kikevert koktélját mi is mindig szívesen szürcsölgetjük, bármilyen buliban vagyunk is épp.


Bár a milliós példányszámban elkelő lemezek már a múlt martalékaivá lettek, fontos és jóleső érzés megállapítani, hogy a Scissor Sisters az elmúlt nyolc évben nagyjából egyik lemezével sem hibázott - sőt, 3-4 tuti sláger mindegyiken akadt. Igaz, 2006 és 2010 között majdnem beütött a krach, akkor ugyanis a csapat mind régi dobosától, mind pedig egy egész albumnyi anyagtól kénytelen volt megválni, a négyéves szünet után kiadott Night Work mégis visszaállította a rendet, mi több, új irányvonalat is húzott, leginkább az elektronika felé mutatva. A Magic Hour is ezen az egyenesen halad tovább (ez már csak a producerekből is látszik: Diplo, Boys Noize, Stuart Price, Pharell Williams, Calvin Harris), bár a NW szégyentelen négynegyedei helyett inkább a zenekarra az előző évtizedben jellemző eklekticizmust állítva maga mellé: a Baby Come Home-ban például visszatér a kabarézongora, a Let’s Have a Kiki-ben a dzsungelláz éled föl, a San Luis Obispo pedig nem több, mint egy napfényes, akusztikus gitárdal. Igaz, pár darab pont az egyel korábbi korong eufórikus klubjellegére replikázik (Only The Horses, és az őrült menő Azealia Banks-szel készített Shady Love), és az elektronikusabb hangvétel is 2010-ből lehet ismerős, bár ezt korántsem szemrehányásként mondjuk. Az ugyan kicsit furcsa, hogy öt teljes ember munkája kellett a Magic Hour elkészültéhez (hiszen annyira azért nem szól cizelláltan az anyag, hogy hárman ne tudták volna összerakni), viszont ha a nagy létszám az örökös titka annak, hogy az ember még negyedik nekifutásra is élvezeteset alkosson, akkor felőlünk annyian is lehetnek, mint a Polyphonic Spree. (Az album teljes élvezetéhez feltétlen hallgassuk meg a lemez standard változatán nem szereplő, az angol verzió végére azonban odabiggyesztett Fuck Yeah című partinótát – érthetetlen, hogy ez miért nincs az alapkorongon.)