Korábbi albumaihoz képest sajnos csalódást okoz The Tallest Man On Earth:
a 2012-es There’s No Leaving Now nem működik, de vajon miért?

A The Tallest Man On Earth név mögé rejtőző, svéd származású Kristian Matsson, ha termetileg nem is, de karrierje tekintetében valóban magasabbra nőtt számos embertársánál: az 1983-as születésű fiatalember ugyanis eddigi két albumára csakis minőségi folkos- akusztikus gitárszerzeményeket szállított, melyek meghallgatása után annak ellenére sem volt hiányérzetünk, hogy az előadó hangszerén és saját orgánumán kívül lényegében nem is tartalmaztak egyebet. Hiába, Matsson tényleg tehetséges dalszerző, aki rozsdás, nyekergő, mégis gyermeki hangja és hóna alá csapott gitárja mellett még a magányos singer-songwriterek ellenállhatatlan csáberejével is hódít, melyet helyes fizimiskájával és csibészes imázsával támogat meg, immáron hetedik esztendeje. Első EP-je 2006-ban jelent meg, bár az igazi (főleg kritikai) visszhang a 2008-as Shallow Grave nagylemezzel érkezett, aminek sikerét és minőségét talán még tetézni is tudta a két évvel későbbi The Wild Hunttal, mely lényegében semmiben sem különbözött a bemutatkozástól, de keresve sem találnánk a világon olyan illetőt, akit ez a legkisebb mértékben is joggal zavart volna.



Egy TMOE-dal meghallgatása közben egyáltalán nem meglepő, ha egyből a világot a gitárjával leigázó dalnokok őse, vagyis Bob Dylan jut eszünkbe, és bár Matssonból minden bizonnyal sohasem lesz generációs szócső, azért a svéd popzenei örökség továbbvitelére kiválóan alkalmas volt, legalábbis eddig - a friss There’s No Leaving Now-val ugyanis sajnos törés keletkezett az életművön, igaz, nem helyrehozhatatlan. Azzal nyilván nem mondunk újat, ha eláruljuk, hogy a harmadik The Tallest-lemezen sem fogunk nu-metal betéteket hallani, bár azért némi elmozdulás érezhető a korábbiakhoz képest, főleg a hangszerelésben, amely néhol basszussal, néhol pedig dobbal bővült, persze azért csak finoman, módjával. Ez önmagában még nem is jelentene problémát, (hiszen a korong gerincét változatlanul egy éneklő ember és hat gitárhúr kombinációja adja), ám az már annál inkább, hogy a számok legtöbbször célt tévesztenek, és nem vonultatják fel azokat a tényezőket, amelyekért eddig annyira szeretni lehetett ezt a svéd férfiút. Az a frissesség, vidámság és dallamosság, amelytől már bármelyik korábbi Matsson-szerzemény kezdő taktusai fel tudták dobni még a legmogorvább illető napját is, itt valahogy nincs jelen, és annak ellenére, hogy egy-két darabra még a jó jelzőt is ráhúzhatnánk, senki sem állíthatja, hogy a TNLV bármelyik száma versenyre tudna lépni a bemutatkozás vagy a 2010-es album akár leggyengébb szerzeményeivel is. Némi hangulati változás is megfigyelhető a korábbiakhoz képest, hiszen a mostani anyag kicsit talán szomorkásabb, mint az előzőek, bár ez sem kifogás, hiszen a bánatot is lehet markáns formába önteni, itt viszont nem sikerül. A lemez felemássága pedig sajnos a jövőre nézve sem túl kecsegtető, a fiatalember állítása szerint ugyanis eddigi anyagai közül az ideit érzi leginkább sajátjának, ha pedig a továbbiakban is ezen az úton halad, egyre alacsonyabb lesz majd a szemünkben.