Akinek tetszett a két évvel ezelőtti Lisbon, örülhet: a legújabb The Walkmen-lemez a 2010-es stafétabotot viszi tovább.

A The Walkmen sajnos nem tartozik az átlag kelet-európai ember kedvenc zenekarai közé, ám ez nem jelenti azt, hogy máshol ne lenne elismert vagy, neadjisten, jó. Utóbbira bizonyíték a kvintett eddigi életművét végigkísérő pozitív kritikai visszhang, előbbire pedig a tény, hogy a new yorki ötöst szülőhazájában azért jóval nagyobb rajongói tábor veszi körül, mint az öreg kontinensen - ami egyáltalán nem meglepő, hiszen lássuk be: a csapat ízig-vérig amerikai zenét játszik. A 00-ás esztendők legelejének nyomasztó nagyvárosi környezetében fogant, azt évekig zajos gitárokra és szabálytalan(abb) formákra tolmácsoló együttes hírnevét leginkább talán legnépszerűbb, és minden bizonnyal legjobb szerzeményének, vagyis a múlt évtized egyik kulcsdalának tekinthető The Rat-nek köszönheti, ám a formáció sosem volt rest meghálálni a sorsnak a kegyes bánásmódot, hisz, ha új lemezről volt szó, a zenekar sosem váratta a közönségét 1-2 évnél tovább, ráadásul az utóbbi időben egyre inkább klasszicizálódó, és persze egyre jobb dolgokkal jelentkezett. E tendencia érzékelhető a 2012-ben érkező Heavenön is.



A folyó évtized beálltával a Walkmen udvara is átrendeződött: az addigi karcosabb, agresszívabb hozzáállás helyett az 50-es, 60-as években gyökeredző napszítta szörf-rock riffek és a Sinatra-féle ének-, illetve kamaratémák kerültek előtérbe, vagyis az ötöst egy általánosabb nosztalgikus becsípődés fogta el az amerikai könnyűzenei hagyományok iránt. Nem is volt ezzel gond: a 2010-es Lisbon a nélkül tudta visszaadni egy hatvenéves tengerparti fénykép hangulatát, hogy öregessé válna, és úgy volt képes érett, felnőtt szerzeményeket kínálni, hogy komolykodásba ütközött volna. Szerencsére a csapat legújabb, Seattle-ben rögzített Heaven című munkája is az előbb taglalt ideál alapján alakulgatott, talán még tökéletesebb formát öltve, mint két esztendővel ezelőtt. A Lisbonon fel-feltűnő nagyzenekari ecsetvonások ugyan itt eltűntek, helyükre azonban még több sláger került (Heartbreaker, The Love You Love, Heaven), de még a korong elején és végén található erős részeket kettészelő, lassúzósabb szvit ellen sem emelhetünk panaszt, legalábbis a dalok alapján biztosan nem. Külön kuriózum a tizenhárom szerzeményen végigvonuló lebegő könnyedség, amely nyilván annak köszönhető, hogy (Hamilton Leithauser énekes elmondása szerint) eddigi lemezeik közül a mostanit volt legkönnyebb elkészíteni. Több mint 10 év és féltucat album után pedig kicsit sem csoda, hogy mind stúdióban, mind pedig koncerten ennyire összecsiszolódtak a Walkmen tagjai, így már csak abban kell reménykednünk, hogy a csapaton belüli kémia a továbbiakban is ilyen erős lesz majd.