Nagy változáson ment keresztül a Liars, de az amerikaiak teljesítményét még a gitár elhanyagolása sem tudta lerontani.

Az amerikai Liars csapata a kétezres évek elejének poszt-/diszkó-punk kavalkádjában tűnt föl, ám a zenekar sajátosságát mondjuk a The Rapture-höz, a The Yeah Yeah Yeahs-hez vagy az LCD Soundsystem-hez képest az adta, hogy míg e produkciók elsősorban szórakoztatni szerették volna a nagyérdeműt, addig a Hazugok széttekert, torz és amorf hozzáállásukkal inkább az artisztikumra fogékony egyedeket célozták meg. A csapat, noha Los Angeles-i eredetű, székhelyéül New York-ot választotta, de készített már lemezt New Jersey-ben és Berlinben is, legutóbbi két munkájára azonban ismét L.A-t választotta. Eleinte négyen voltak, ám a 2001-es bemutatkozás után trióban folytatták, jobb-rosszabb, mindig más arculatú, de azért rendszerint közös origóból kiinduló anyagokat produkálva, melyekhez képest a friss WIXIW (ejtsd, mint: wish you), bár totális megújulást nem hoz, de azért jó pár szócikkel bővíti a Liars-enciklopédiát.



Az még nem lenne nagy szó, hogy a csapat sikeresen kivívta, hogy az antidallamos, szerethetetlen és barátságtalan jelzőkkel lehessen legpontosabban körülírni az elmúlt egy évtizedét, az viszont már annál inkább, hogy a trió még a negatív előjelű asszociációk ellenére is igencsak élvezetes tudott maradni. És nem rontja az összképet a friss hatodik album sem, amely a pálfordulást végrehajtani kívánó gitárzenekarok adu ászát, vagyis az elhatalmasodó szintihegyeket próbálja meglovagolni, nem is sikertelenül. A lemez felvételei alatt a tagok olyannyira próbálták magukat elszakítani a világtól, hogy nem csupán egy isten háta mögötti faházban kezdték el a munkát (amelyre már volt példa a 2004-es They Were Wrong… lemez esetében), de az agyukat is mentesítették mindenféle muzikális és egyéb külső hatástól, így pedig, ha lehet, a WIXIW még introvertáltabb és nyomasztóbb lett, mint a Liars korábbi dolgai. Mivel egyrészt Angus Andrew hangja elég sokszor hajaz Thom Yorkéra, másrészt pedig a hirtelen jött elektronikus kanyar is az ezredfordulós Radioheadre emlékeztet, kézenfekvő hivatkozási pont lehet számunkra a 2000-es Kid A album, és szerencsére, amit az oxfordi ötösnek sikerült kikerülnie, abba a trió sem bukott bele: a WIXIW legnagyobb pozitívuma ugyanis, hogy annak ellenére, hogy az anyagon egy addig a gépektől lényegében idegen csapat vetemedett rá a szintetizátorokra, a tagok mégis képesek voltak mértéket tartani, valamint ízléssel és visszafogottsággal megkomponálni azt, amely egy tapasztalatlanabb vagy szerényebb képességű zenekar kezei közt nehézkes masszává gyúródott volna össze. Félreértés ne essék, a WIXIW-t sem könnyű lenyelni, viszont épp a mélységében rejlik vonzereje, igaz, leginkább csak akkor, amikor tényleg mesterségesen szól. Van ugyanis néhány szegmens, amely leginkább a hagyományos Liars-re emlékeztet, és ezek a dalok (Ill Valley Prodigies, Who Is The Hunter) sajnos nem tudnak versenyre kelni azokkal a számokkal (Octagon, No. 1 Against The Rush, WIXIW, Brats), amelyek tényleg innovatívak, és melyeknek köszönhetően végtére is igencsak kifizetődő meghallgatni a lemezt.