Harminc kortárs költő portréját nézhetjük meg Budapest kultikus kávéházában, a Hadikban.

Hegedűs János Budapest egyik legelvetemültebb fotográfusa, az elmúlt években saját idegrendszerét és máját sem kímélve járta a felolvasóesteket, a könyvbemutatókat, a pesti kocsmákat, és fotózott. Néhányan tudtuk, hogy jó képeket készít, néha kértünk tőle pár fotót, de azért titokban vártuk, hogy mikor fog előrukkolni saját kiállítással. Most megtette. A fotókon a kortárs magyar irodalom „arcai”.

Mondják, hogy bolond ki poétává lesz Magyarországon. Titokban néhányan azért hősnek tartjuk azokat, akik, ha még tudva-tudják is, hogy bolondnak tartják őket, felvállalják. Bocs, igen, verseket írok, könyveket, ne haragudjatok, ne vessetek ezért meg nagyon. Egykoron még lehettünk erre büszkék, ma azért óvatosan fogalmazzuk meg, az első kérdések között úgyis ott van, hogy „és ebből meg lehet élni?” Nem, ebből nem lehet megélni. Ezért élni-halni kell. Nem leányálom és alighanem nincs is a mai fiatalok pályaválasztási toplistájában az, hogy valaki írónak-költőnek menjen. Ha netalántán a gyermek előállna valami ilyesmi ötlettel, a szülők lebeszélik, vagy reménykednek benne, hogy elmúlik majd magától. Persze azért vannak kivételek, s azért van, aki tudja, hogy a művészet, irodalom, zene alapvetően segít, értelmes és érzékeny emberré fejleszt, még akkor is, ha valaki nem vérprofi, hanem csak élvezi és szereti. Néha még jobb is, ha valaki megtanulja élvezni és szeretni a művészeteket, az ugyanis a Múzsák jó barátja lesz, s az élet nem múlik el úgy számára, hogy a szépséget ne élné meg, ne venné észre. Még egy bankigazgatónak is, még egy derék munkásembernek is igen jó lehet, ha meghallgat egy remek lemezt, lát egy szép festményt, vagy elolvas egy verset.

Verset olvasni nem kell mindennap, de nem is ördögtől való. Felejtsék el a magyarórákat, gondoljanak arra, hogy milyen rózsát adni szerelmünknek, vagy milyen igaz barátunk után a kútba ugrani, vagy milyen megtalálni valakit, vagy elveszteni. Milyen élni, szeretni és szenvedni. Amikor túljutunk az első, őselemi üvöltésen, nyüszítésen, síráson vagy néma csenden, akkor kell, hogy jöjjenek a költők, a költők, akik szépen, gyönyörűen elmondják azt, amit magunktól sem fogadnánk el. A költők ugyanis azok, akik elmondják úgy, hogy meg is értsük, el is fogadjuk mindazt, amit mi magunk sokszor megfogalmazni sem merünk, sem tudunk. Költőnek születni kell, de azért elég sokmindent egyszerűen meg lehet tanulni. Meg lehet tanulni rímeket faragni, meg lehet tanulni a különböző formákat, még jó témákat is lehet lopkodni, de azt, hogy a verseink betaláljanak, hogy azok merítsenek a tudattalanból, hogy azok részei legyenek a közös tudatnak csak egyféleképpen lehetséges. Az ember teljes lényével, teljes életével magát költőnek és írónak szánja, irodalom és élet nem válik benne külön, az írásban lélegzik, a sorokban dobog a szíve. Költőnek lenni nem könnyű, bár kétségtelen, hogy vannak kiváltságos pillanatai. Hajnalok és naplementék, amikor az ember úgy érzi, hogy istennel beszélget, sok holt barát, kevés élő, sok probléma és kevés siker.

Nem hiszem, hogy a költőknek derék vezetőink írtak volna életpályamodellt, nem hiszem, hogy lehetne. Egy költő beszámíthatlan, érzékeny, igazságérzete van és gerince, miközben egy költő lehet alja, szemét, csaló, tolvaj, folyton-folyvást szeretéhes. Egy költő lehet, hogy lehazudja a csillagokat az égről, de ha valóban költő biztosak lehetünk, hogy versében sosem hazudhat. Ha fáj, ha szép, ha jó, ha rossz az ott lesz feketén és fehéren, vagy színesen, de szépen és igazan. Ilyen költők jobbára azok, akiket Hegedűs János „befotózott”.

Értsük meg jól, ezeken a képeken nem bombázó csajok vannak, ezeken a képeken nem celebek vannak. Ezeken a képeken költők elkapott portréit láthatjuk, amihez hozzá kell olvasni egy-egy versüket találomra, és megértjük, hogy a sok kép közül Hegedűs János miért pont ezeket választotta róluk. A fotók egyáltalán nem egy szépségversenyre készültek, nem lehet és nem is kell rájuk szavazni, hogy melyik tetszik, melyik nem. Ezek a költők nem tetszeni akarnak. Ezek a költők verseket írni és élni akarnak, azt akarják, hogy olvassák azokat, amiket írnak. A képekkel Hegedűs János erre hívta fel a figyelmet. A képekkel, melyek nem szolgálják a költők egójának hízlalását, ugyanis néhány közülük kifejezetten előnytelen a szerzőre nézvést, mégsem kérte ki senki magának, hogy cseréljék le a fotót (mondjuk egy fürdőruhásra). Sőt.

Bajtai András a kiállítás megnyitójában nem véletlenül nevezte „vad társaságnak” a képeken szereplő alkotókat. Jól észrevette, hogy János nem egy „kánont nyomat”, hanem költőket fényképez. Szigorúan és kíméletlenül. Hogy csak néhányat emeljek ki a kedvenc képeim közül: Szappanos Gáborról készült fotóban benne van Gábor közvetlensége és nyitottsága. Jász Attila profilból is egy ent, egy fapásztor, egy perzsa vagy talán-talán indián. Hartay Csabát sokan, csak a humoros oldaláról ismerik, itt felvillan, hogy olyan, mint egy rejtőzkődő, valódi lírikus. Rónai Balázs Zoltán figyel és éles, pedig kevesen tudják róla, hogy ő igenis figyel és mindig éles. Payer Imre pedig olyan, mint híres cápás versének ősszörnyetege, komoly és félelmetes, pedig aki ismeri, tudja, hogy kenyérre lehet kenni. Sorolhatnám még a többi képet is, párat választottam most csak találomra, elnézést kérek a többiektől, hogy külön nem említem őket.

Régóta tervezem, hogy készítettek néhány nagyon érzékeny költőbarátomnak olyan pólót, melyet már valamennyien láttak: „tájvédelmi körzet, kérjük ne szemeteljenek se ténylegesen, se verbálisan, se sehogy, ha közelébe érnek”. Talán most, hogy Hegedűs János megcsinálta ezt a kiállítást a Hadik Kávéházban már nem kell. Az lenne jó, ha kötetekkel mennének az emberek, s minden portré előtt, vagy néhány előtt, akit éppen kedvelnek, akinek a verseit szeretik, mert nyilván mindent nem lehet, csak úgy felcsapnák a kötetet, elolvasnának egy-egy verset és megnéznék a portrét. Vajon ilyennek képzelték a szerzőt? Vajon fontos-e, hogy milyen valójában a szerző? Vajon nem olyan, amilyen képet alakítunk ki róla? Ennek felelősségét alighanem elég jól átérzi fotósunk, akinek mindannyian – mai költők és mai olvasók – képeiért köszönettel tartozunk.