Tíz évvel csúcsperiódusa és öt esztendővel legutóbbi albuma után vajon mit tud még mutatni a The Hives? A svéd csapatot sajnos még a cilinderek sem mentik meg.

A 2000-es évek elején megjelenő garázsrock-revival angol anyanyelvű képviselői mellett (Nagy-Britannia – The Libertines; USA – The Strokes, The White Stripes; Ausztrália – The Vines) az észak-európai Svédország is büszkélkedhetett egy versenyképes jelölttel az öttagú The Hives személyében, kicsit sem lemaradva a régebbre visszanyúló popzenei örökségű konkurens országokhoz képest. A nevét 1993-óta cipelő formáció nem csak a zenélésre fektetett nagy hangsúlyt: ez leginkább a tagok időszakonként változó, ám mindig egységes és elegáns egyenruháiban tükröződött, de a csapat még egy rejtélyes, Randy Fitzimmons nevű hatodik taggal, valamint megmosolyogtató, ironikus önajnározással is próbálta tovább erősíteni saját mítoszát. Világos tehát, hogy a Hives egy jól kitalált produkcióként került a köztudatba, amelyet csak tovább fokozott korai sorlemezeik (főleg a 2004-es Tyrannosaurus Hives) kiválósága, a múlt évtized végéhez közeledve azonban megindult a hanyatlás, és már mind stúdióban (The Black and White Album – 2007), mind élőben (emlékezzünk a 2010-es Sziget-fellépésre!) sok lett egy kicsit az egóból, itt volt már az ideje hát, hogy a zenekar visszatérjen a jól bejáratott formulához.



A Hives életművén eddig is leginkább a stúdióalbumok közötti indokolatlanul hosszú időszakok ejtettek csorbát: sosem voltak ritkák az egymást 3-4 év után követő lemezek, ám a mostani korongra pedig nem kevesebb, mint fél évtizedet kellett várni, ami a Lex Hives röpke félórás játékidejét nézve aztán tényleg mindennek a teteje. Szerencsére a csapat valóban visszafogta magát a legutóbbi anyag kísérletezős-stadionrockos hangulatához képest, és inkább a háromperces, szélsebes-slágeres, csörömpölős attakokra élezte ki a friss albumot, ám a dolog sajnos még így sem működik úgy, mint a zenekar fénykorában. Nem mondhatnánk, hogy béna dalokkal kellene beérnünk, sőt, könnyedén találhatunk egy rakás energiabomba-himnuszt, ráadásul még az sem kényelmetlen, hogy néhol rézfúvósokkal toldották meg a dalokat, így a problémát csupán az a tizenegynéhány év jelenti, amely azóta eltelt, hogy bárkit is izgalomba hozott egy efféle rocklemez. Persze nem elképzelhetetlen, hogy valakik még a garázsmánia elteltével is érvényre jussanak (ilyen például a Black Lips), ám a svéd ötösnek ez valahogy nem sikerült, a Lex Hives pedig kissé olyan, mint egy arányaiban és összetevőiben hű, ám az eredeti hatásfokát teljesíteni képtelen másolat, amelyet rossznak persze nem neveznénk, viszont érdektelennek, na annak igen.