Még néhány löttyedt mell, elszaporodó ránc és ősz fizimiska sem volt képes elejét venni annak, hogy Iggy Pop és csapata nevéhez mérhető produkciót nyújtson Sopronban.

Persze nem ez volt az első alkalom, és igazából a zenészek születési dátumán kívül semmi sem indokolja a gyanakvást, de könnyen lehet, hogy a 2012-es VOLT fesztiválon adódott az utolsó lehetőség, hogy élőben megcsodálhassuk Iggy Pop meztelen felsőtestét. De még ha tényleg ez a szomorú valóság is, akkor sincs miért bánkódnunk, a búcsú ugyanis méltó volt: egyrészt azért, mert a kvázi-klasszikus (tehát Ron Asheton-fémjelezte) zenekar helyett végre a csapat James Williamson korszaka is megidéződött, másrészt pedig azért, mert a Stooges még jócskán a nyugdíjkorhatár fölött is kenterbe veri a jelenlegi utánpótlásmezőny nagy százalékát, ha koncertről van szó.



Nem csak tudatlanság, de illetlenség is lenne azt állítani, hogy az újra Iggy & The Stooges munkacímen futó projekt csakis az élén álló hosszú hajú öregemberről szólna. Bár igaz, hogy Pop jelentőségében és a köztudatban betöltött szerepében jócskán túlnőtt egykori (és jelenlegi) zenésztársain, karrierje valószínűleg közel sem tartana ott, ahol most, ha azokban a kritikus pillanatokban, amikor épp a saját mellkasát szabdalja szét egy koncert kellős közepén, vagy amikor a történelem legfontosabb rocklemezei közül kell hármat elkészíteni, nem áll mögötte az a néhány fontos ember. Bár a színpadon ebből körülbelül semmi sem látszott, ugyanis minden a magából kikelt, hosszú hajú vénemberről szólt. Zenefanatikus lelkünk megnyugtatása érdekében azonban, hasznos, ha úgy vesszük, három legyet ütöttünk egy csapásra: először Iggy Popot, magát a legendát; másodszor a Stooges-t, ami nélkül nem úgy nézne ki a mai rockzene, ahogy; harmadszor pedig Mike Wattot, aki noha az elhunyt Dave Alexander helyén basszusozik, a Minutemen tagjaként bőven kiérdemelte, hogy ekkora ikonokkal állhasson egy színpadon.

A koncertnek, mint általában minden öreg, de kulcsfontosságú zenekar fellépésének, nem az volt a tétje, hogy jó lesz e vagy sem - hanem, hogy ott voltál, avagy nem. Ebből a semleges helyzetből kiindulva pedig egyenesen fergeteges volt, amit a Stooges a közönségnek kínált. Az élmény hű átadása érdekében muszáj leszögeznünk, hogy az, hogy ezek az emberek már bőven a nagypapakort tapossák, korántsem egyenlő azzal, hogy a fejünkben róluk élő dicső képnek pusztán egy megfakult kópiáját vezetik elő: a zenekar soproni koncertje után csak az hagyta el a csalódottan a színpad előtti teret, aki amúgy csak a Faith No More-ra és Skrillexre jött, de ha már kifizette a négynapos bérletet, csak végignézte a műsort. És ez vetette az egyetlen jelentősebb árnyékot a fellépésre: hogy a műélvezetbe belezavart a csúnya látvány, amit a jó, ha megérdemeltnél harmadakkora nézközönség nyújtott.

A körülményektől eltekintve persze kifogástalan műsort nyomott a zenekar. Noha egy-két showelem (közönséget a színpadra, Iggy gatyája lecsúszik) már a magyar publikumnak is ismerős lehetett, a már említett James Williamson jelenléte viszont újdonságnak számított, akár az 1973-as Raw Power dalai, amelyek használatával a koncert során az egész Stooges-spektrum lefedésre került. Persze bármilyen jók is voltak a számok, illetve bármekkora tisztelet is övezi a zenészeket, a fókusz Sopronban is Iggy Popon volt. Bámulatos, ahogyan az a hírhedt mágia még 65 évesen is elképesztő módon áramlik a showmanből: rohangál, ugrál, üvölt, a nép pedig még a legidiótább táncmozdulataira is őrjöngéssel válaszolt. Aki szombat este otthon maradt, most már tudja, mit hagyott ki.