Újabb két év, újabb Hot Chip-lemez, a zenekar profizmusán pedig már meglepődni sem tudunk.

A Hot Chippel kapcsolatban gyakori hivatkozási pont az együttes megjelenése, ám ne feledjük, hogy a tagok, amilyen szerencsétlenül néznek ki, legalább annyira meggyőző teljesítményt nyújtanak kétévente megjelenő sorlemezeiken. A zenekar az ezredfordulón alakult Londonban, bemutatkozását (Coming On Strong) azonban csak négy esztendővel később jelentette meg, igaz, a nagy áttörést a csapat nevével leginkább azonosított, 2006-os The Warning korong hozta meg, mellyel a kompánia végképp rálépett a mindenféle elemekből összelopkodott, de azért leginkább az elektronika felől érkező, szellemes popzene ösvényére, amelyről azóta kiadott két albumán (2008 – Made In The Dark, 2010 – One Life Stand) sem tért le. Az együttes elmúlt 10-20 hónapja a különböző (akár házon belüli) mellékprojektek tekintetében meglehetősen eseménydúsan telt: Joe Goddard nagyobb figyelmet kapó The 2 Bears csapata mellett legalább három (B & O, New Build, About Group) másik side-formáció is feltűnt, ám a legnagyobb szerencse, hogy az anyazenekar új anyagára is jutott energia bőven.



Az évek során annyira hozzászokhattunk ahhoz, hogy a Hot Chip rendre minőségi albumokat készít, hogy már annyira nem is érint megrázóan, ha egy újabb kiváló koronggal bővül a zenekar katalógusa. Persze csupán annyit jelent ez, hogy a csapat eddigi karrierjének tekintetében a 2012-es In Our Heads sem mozdul el jelentősen akár minőségi, akár esztétikai értelemben nézzük is, bár igazán nincsen szükség műfajok közötti ugrándozásra, ha egy olyan színes eszköztárral dolgozik az ember, mint amilyen a HC kezében van. Az ugyan igaz, hogy az új évtized eljövetelével a formáció repertoárjában a korai esztendők barkács-szemléletmódja kiszorulni látszott a hagyományos elektropop javára, ám nincs miért aggódnunk, a zenekar ugyanis konvencionálisabb keretek között mozgó produkcióként is tökéletesen működik, így a legfrissebb anyag is tartós örömöt nyújt a 80-as évek puttyogásait és hallgatóbarát dallamosságát keresztezve. Némileg érezhető, hogy az egyel előbbi lemeznél talán egy picit változatosabbra és jobbra sikeredett a friss munka, ám ettől függetlenül a legtöbb tényező régi formájában maradt: a gyermeki kinézetű és orgánumú Alexis Taylor hangja ugyanúgy működik a lendületesebb, táncosabb dadarabokban (Motion Sickness, Don’t Deny Your Heart, End Of The Earth), mint a nyugodtabb számok során (Look At Where We Are, Always Been Your Love), de a csapat még most sem fél kissé kilógóan elnyújtott (Flutes) vagy skizofrén és sötét (Night & Day) szerzeményeket alkalmazni. És persze, ami a legfontosabb, hogy a formációra jellemző kivételes popérzékenység most is ugyanúgy jelen van, akárcsak az eddigi 8-10 esztendő során.