Aki szívében már eltemette a Maximo Parkot, az gyorsan ragadjon ásót, a csapat negyedik lemeze ugyanis kicsit sem lett rossz, sőt.

A Maximo Park annak idején a brit (illetve brit hangzású) zenekarok 2004 és mondjuk 2007 közötti áradatának főhullámában tűnt föl és jelentkezett egy kiváló debütalbummal, hogy aztán elszomorító módon csatlakozzon az akkoriban feltűnt formációk nagy részéhez a problémás második és harmadik lemezek klinikáján. Pedig ha valamiért, akkor a Maximo Parkért tényleg kár volt: a 2005-ös (furcsa módon a javarészt elektronikus Warp kiadónál megjelent) A Certain Trigger tényleg elsővonalas, izgága, néhol szintis, ám végig slágeres gitárpoppal fertőzte meg a brit ifjúságot, igaz, a 2007-es Our Earthly Pleasures és a 2009-es Quicken The Heart esetében már esett a népszerűségi, és sajnos a minőségi index is, bár az évtized vége felé ez már nagyjából minden hasonszőrű együttessel így volt. A hanyatló karrier láttán a csapat egy kisebb szünetre vonult, mely során Paul Smith énekes sok kor- és stílustársával egyetemben (Brandon Flowers, Tom Smith & Andy Burrows, Kele Okereke) az anyazenekarától külön vizekre evezve jelentetett meg lemezt 2010-ben, a kitérő pedig, úgy tűnt, jót tett a kvintettnek.



Bár az előző évtized közepének fontosabb poszt-punk/new wave-revival zenekarai közül már a Killers és a Bloc Party is bejelentette visszatérését, a Maximo Park már mindkét zenekart beelőzte negyedik albumával, és könnyen lehet, hogy nem csupán a kiadási dátum tekintetében. A 2012-es The National Health ugyanis kétség kívül a legjobb lemez, amit a newcastle-i ötös a bemutatkozása óta elkészített. A csapat újfent azzal a Gil Nortonnal dolgozott, aki számos neves zenekar felől ismerős (Pixies, Foo Fighters, stb.), és akivel már a 2007-es nagylemezen is együttműködött a banda, igaz, a legújabb munka összességében talán inkább a debütre (gondoljunk csak a Postcard Of A Painting és az Until The Earth Would Open vagy a Graffiti és a Banlieue közötti párhuzamokra!) emlékeztet, bár olyan újdonságok is feltűnnek a friss anyagon, amelyek eddig nem: az ötös talán még sosem hangzott ennyire nyersen és erőteljesen, de Paul Smith sem alkalmazta még soha az itt néhány számban felvonultatott dörmögö éneklését. E tényezőktől eltekintve azonban a Maximo Park szerencsére olyan, amilyennek megszerettük: egyszer lírai és érzelmes, máskor pedig poszt-punkos és táncolható, ám mindvégig, szünetmentesen dallamos és slágeres. A korong, ha lehet, az üresjáratok hiányában talán még a bemutatkozást is übereli, hiszen az anyag második fele lényegében rossz szám nélkül suhan tova, és bár nyilvánvaló, hogy 2005 sohasem tér már vissza, a tudat, hogy csak szorult még valami a valaha volt 00-ás mezőnybe, még a rajongóknak is elég vigaszt nyújthat.