Negyedszerre szervezték meg a Serke-tánc tábort, ahol kicsik és nagyok csángóktól és népzenészektől tanulhattak, táncolhattak, linómetszhettek és színházba mehettek.

Képzeljünk el egy olyan helyet, ahol gyerekek és felnőttek együtt tanulják a hagyományos magyar zenét, táncot, de közben lehetőségük van a képzőművészet, a színjátszás, a bábozás élményét is átélni. Aztán képzeljük még azt is el, hogy közben lehet madarászni, lovagolni, szőni-fonni, és igen szabadon szaladgálni. Amikor mindez megvan, akkor helyezzük el az egészet a Zemplén festői vidékének egy kis völgyébe, Sárospataktól nem messze, Hercegkúttal átellenben. Mert a sok nyári tábor között kétségtelenül van pár igen jó, és általában jó emlékekkel térnek haza a táborozók, de az, ami július első hetében az Ambrozsoky-tanyán megvalósult – idén immár negyedszer –, alighanem az egyik legjobb.


A titok látszólag egyszerű. Végy egy hatgyermekes családot, ők az Ambrozsokyak, akik kellően nyitottak, sok művész-zenész baráttal rendelkeznek, s akiknek céljaik igen nemesek. Az anyuka, Ildikó, az ősanya befogadó és szerető szellemével megáldva, igazából teret és szeretet ad az egésznek, amit igen sok gyakorlati megoldással és rengeteg munkával egészít ki férje, Kristóf. Az ő erejük-energiájuk bővül ki Kerényi Róbert és Ringhofer János szervezőkészségével, aminek az eredménye a Serke-tánc tábor lett, s amiben közel kétszáz ember, zömében családok vettek részt idén.

Moldvai csángók és gyimesi népzenészek oktatták a hagyományos zenét és táncot, ahogy a szakirodalom mondja, mint „adatközlők” hagyományozták át a fiataloknak a szép muzsika és zene nem csak ismeretét, hanem szeretetét is. Gyimesben a gyerekek egyik első táncát, a fiatalok első közös „megindulását” nevezik „serke-táncnak”. Innen kapta nevét a tábor, ami esténként táncházak során, a koncerteken, amikor Gulyás Anna mesélt a gyerekeknek, amikor Rumi László árnyjátékát láthattuk, amikor Bóka Gábor dramatizálta a János Vitézt és a Ludas Matyit egészen fesztiválszerűvé vált. Később a szervezőknél rá is kérdeztem, hogy akkor most a Serke-tánc tábor vagy fesztivál? Ringhofer János egyetlen szóval válaszolt: „élményterápia”.


Mi az az élményterápia? Olyan közösségi lét, amelyben a művészetek megélése révén az alapvető emberi értékek, mint szeretet, szépség, szabadság, illetve a természet és környezet ismerete és tisztelete középpontba van helyezve.
A programok igen nagy része, a táncházban megélt körtánctól kezdve, az almafa alatti közös furulyatanulásig, a tábortűz körülötti tánctól, a somoskai falubeliektől való énektanuláson át, a holdfényben lovaglástól a madárlesig – mind-mind arról szóltak, hogy ezeket megéljük. A közös megélés pedig nem csak önnön szabadságunkhoz, hanem az egymáshoz való relációinkon és kapcsolatainkon is csiszoltak, ha kellett konfliktusokkal és katarzisokkal cifrázva.

Miért létkérdés egyáltalán, hogy gyerekek és szüleik, és érdeklődő felnőttek részt vegyek alkalomadtán egy ilyen élményterápiában? Azért, hogy se a városi-lét, se a technokrata-társadalom, se a vad-kapitalizmus ne fektethesse két vállra őket. Azért, hogy ne kelljen a nagy problémák idején segéd-szerekhez nyúlni, hanem ott legyen a tarsolyban az a többlet, az a fény, amivel a lélek sötét éjszakájának óráiban is világítani lehet.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mekkora dolog az, hogy jobbára családok jöttek el – gyerekek és szülők együtt sátraztak a domboldalban, volt, aki jurtában, volt ki saját sátrában lakott. Nem győztem csodálkozni azon, hogy bár egyik program sem volt kötelező még a nagy kamaszok is részt vettek mindenben, mindenki segített ott ahol tudott, a mosogatástól a főzésen át, a szalmapakolásig. Volt tehát rendes tanyasi munka is a zene és tánc, ének és mesemondás mellett. Az, hogy a legkisebbektől a legidősebb generációig is voltak jelen, pedig egyáltalán nem zavart senkit, zene ugyanúgy szólt, s néha az az érzésem volt, hogy nem is lehet igazán jó az esti táncház a nagy öreg csángó bácsik nélkül.


A képzőművészetre érzékeny gyerekek és szüleik igen nagy örömére mindez még kiegészült azzal, hogy Makhult Gabi külön sátorban linómetszést vezetett, míg egy jurtában Theisz Angéla a retextil rejtelmeibe tartott beavatást.
Igazi mikroközösségről beszélhetünk tehát, ami nyitott, s aminek céljai teljesen világosak, tiszták és nyílegyenesek. Mint például az, hogy a tábor befolyt jövedelméből és néhány támogató segítségével szeretnének felépíteni egy tánc-csűrt a domboldalba, amely „tájba-illeszkedő, természetes anyagokból álló, közösségi tér volna. Színházi, zenei, művészeti rendezvények színtere lenne, illetve cserkész-, vándortábori szálláshelyként is elősegítené az ökoturizmus erősödését, amihez lovas programokat is kapcsolnának” – olvasható a tábort szervező Cifra Csűr Egyesület levelében.


Néhány nap híján én is végig jelen voltam a táborban, s miközben fotóztam, jegyzeteltem, részt vettem magam is a programokon az az érzés ragadott magával, hogy itt és most éppen azok az értékek ragyognak fel, s adódnak tovább a gyerekeknek, amik széppé és szerethetővé teszik hazánkat. Sokféleképpen lehet magyarnak és patriótának lenni, alighanem számomra éppen ez a kreatív, átadó, tanító, művészetekkel és hagyományos tudással megtöltött magyarság áll a legközelebb. Nincs mellébeszéd: táncolni, énekelni, zenélni, élni kell. Az élet pedig meghálálja mindezt szabadsággal és szépséggel nekünk. Ne vegyetek tévét, ha a gyereketeknek jót akartok, hanem vigyétek el olyan helyekre, ahol néptáncot és népzenét tanulhatnak. Bízom benne, hogy egyre több ilyen vagy ehhez hasonló kezdeményezés bontakozik ki, s ezt is, és azokat is a helyi vállalkozók és önkormányzatok támogatni fogják. Alighanem most még át lehet adni ezeket az ismereteket, mert ez a tudás még igen jól fog jönni a nem is túl távoli jövőben. S a legfőbb tudás mégis az ilyen „élményterápiában” az, hogy azok az emberek, családok, akik mindezt fontosnak tartják, megismerkednek egymással, valódi barátságok és szövetségek köttethetnek. Igen nagy érték ez egy elmagányosuló, elgépiesedő, elanyagiasodó világban.