A Smashing Pumpkins kilencedik, Oceania című albuma, bár tartogat egy-két meglepő fordulatot, a klasszikus lemezeket csak itt-ott juttatja eszünkbe.

A Smashing Pumpkins-nak nem csupán felállása és minősége, de a popzenében betöltött szerepe is többször megváltozott 1988-as megalakulása óta. A csapat a korai ismeretlen esztendők után vált a 90-es évek elejének egyik legkultikusabb zenekarává az 1993-as Siamese Dreammel, aztán két esztendővel és egy duplaalbummal (Mellon Collie & The Infinite Sadness) később már a világ rockistenségei között trónolt, az élen a furcsa, mégis karizmatikus, ám csontig diktarotikus Billy Corgannel, aki, amellett, hogy dalszerzői szempontból tényleg az elmúlt 10-20 esztendő egyik legragyogóbb gyémántja volt, lényegében az egyetlen oka annak, hogy a Pumpkins-on ma már az is röhög, aki régen a fél karját adta volna értük. A 2000-es, tisztességben történő feloszlás és egy viszonylag rövidnek számító kényszerpihenő után (csupán két eredeti taggal) újra életre hívott formáció ugyanis először 2007-es, Zeigest című borzasztó visszatérő anyagával rúgott egyet saját sírjába, majd még néhányat Jimmy Chamberlin dobos kihajításával és mindenféle sessionzenészek toborzásával, és bár a friss Oceania még egy csokor virágot is szór a márványlapokra, a halottat azért nem fogja feléleszteni.



Az Oceania az „album az albumban” nevű furcsa jelenség talán legelső példája: Corgan még 2009-ben jelentette be tervét egy 44-dalos, Teargarden By Kaleidyscope nevű kreatív folyamatról, mely során egyesével jelentet meg olyan számokat, amik egy későbbi lemez anyagát képezik majd – a dolog azonban most szünetelni látszik, ám ha a Teargarden… jövője nem is, egyvalami azonban biztos: az Oceania némileg helyreállítja a csapat megtépázott poszt-millenáris életművét. A lemezt a 90-es évek csúcsperiódusába fölöslege is lenne behelyezni, ugyanis sem minőségileg, sem hangzásilag nem illik az 1993 és 1998 között húzódó tengelyre, igaz, kisebb analógiák megfigyelhetőek a csapat korábbi tevékenységével. A Zeitgest arcba toluló gitáráradata ugyanis itt mérséklődni látszik, helyét pedig az Adore-on már kiaknázott elektronika használata veszi át, hol jobban, hol kevésbé, ez pedig kicsit oldja az egyébként ismét zavarba ejtően polírozott hangzást. Persze van, ahol épp a gitárnak köszönhetjük a legjobb pillanatokat (Panopticon, Glissandra), máshol viszont pont irritáló, hogy Corgan, még mindig a hangszer istenségének gondolva magát, nem bír többtételes (Pinwheels) vagy túlnyújtott (Oceania) szerzemények nélkül végigvezényelni egy lemezt. Ebből is látszik, hogy a csapat még mindig csak névleges megfelelője önmagának: az énekes fókuszálatlan és erőlködő, és bár a One Diamond, One Heart vagy a Pale Horse számok is vannak annyira jók, hogy a zenekarvezető is nyugodtan aludhasson éljen, a Pumpkins örökségéhez mérve ez azért még mindig kevés.