Az országunkban sújtó egyre nehezedő gazdasági helyzet miatt évről-évre sokan döntenek úgy, hogy a jobb élet reményében külföldön keresik a boldogulást. Ez alól pedig Kárpátalja sem kivétel.
Az országunkban sújtó egyre nehezedő gazdasági helyzet miatt évről-évre sokan döntenek úgy, hogy a jobb élet reményében külföldön keresik a boldogulást. Ez alól pedig Kárpátalja sem kivétel.Az itteniek számára Magyarország az elsődleges célpont. A megyei migrációs szolgálat adatai azt mutatják, hogy az elmúlt 5 esztendőben 800-nál is több személy települt át Magyarországra, vagyis összességében egy kisebb falu lakossága. A leggyakoribb esetben a munkavállalásból lesz végül letelepedés, a család pedig követi a családfőt, de sokan kint folytatott tanulmányaik elvégzése után látják jobbnak a maradást.
A munkakérdés megoldása után azonban még mindig ott a nagy kérdés: hogyan fogadnak majd minket, ukrajnai magyarokat odakint?
Olyanokat kérdeztem tehát a költözéssel és a kinti élettel kapcsolatban, akik már sok éve Magyarország Kárpátaljáról áttelepült lakosai.
- 2001 júliusában kerültem Magyarországra. Nagyon nem örültem a költözésnek, de már alig vártam, hogy végre lássam a kint dolgozó édesapámat, mert akkor már több mint 6 hónapja nem találkoztunk. Teljesen új volt minden, mindenki. Viszonylag hamar összebarátkoztunk a fiatalokkal. Ősszel kezdtem a 9. osztályt a középiskolában, ahol senkit nem ismertem. Nem tudtam milyen lesz majd az oktatás. A szüleim jobbnak látták, ha kollégista leszek, mert úgy gondolták, így talán hamarabb beilleszkedek, és lesznek, akik majd segítenek a tanulásban. Hál’ Istennek a kollégiumot hamar megszerettem. Nem éreztem azt, hogy másképp kezelnének azért, mert ukrán nemzetiségű vagyok. Az oktatási sokkal másabb volt, mint amit Ukrajnában megszoktam.
Eltelt néhány év, mire elfogadtam, hogy nem fogunk Ukrajnába visszaköltözni. De a legfontosabb az volt, hogy együtt volt újra a család, és apu munkahelye csak 20 percre volt tőlünk, nem pedig 200 km-re.
Fotó: Ernyei Bea
- Tiszaújlaki születésű vagyok. A nővérem Magyarországra ment férjhez és rajta keresztül, ismertem meg a férjemet. 20 éves voltam. A költözést kalandként fogtam fel, de utána persze nagyon hiányoztak az itteniek. Kint dolgoztunk, építkeztünk és jöttek a gyerekek.
Szovjetunióbelinek lenni a magyarok közt borzalmas volt! Odahaza „mágyárka” voltam, idehaza, meg „ruszki”. És ez a mai napig így van. Persze csak hátam mögött. De ettől függetlenül rossz érzés. Büszke vagyok arra, hogy hol születtem, de ha nem muszáj, nem beszélek róla pl. a munkahelyemen sem, mert hallom, ahogy románozzák az erdélyieket. És nem azért, mert szégyellem, csak nem akarok konfliktust. Persze sokan vannak, akik elfogadtak és nagyon szeretnek, de nehéz volt olyan helyen beilleszkedni és ba
Évente egyszer, vagy kétszer jövök haza a testvéreimhez, rokonaimhoz, de itthon meg már „magyar” vagyok, hiába ott születtem és nőttem fel.
Sokat beszélünk róla a férjemmel, hogy esetleg visszaköltözünk, de nem tudjuk, hogy vajon otthon otthoniak leszünk-e, vagy csak idegenek.
- A rendszerváltás után 4-5 évig még volt munkám vízvezeték szerelőként, de aztán nem volt se pénz, se munkalehetőség, így 1997-ben kimentem Pestre munkát keresni. Itteniek kb. 30-an voltunk ott. Építkezéseken dolgoztam segédmunkásként. Találkoztam egy vállalkozóval, aki elhívott magával dolgozni. Otthon 3 gyerek volt, így elvállaltam.
Ezután mezőgazdasági munkakörben kaptam munkát 2-3 hónapra, amiből végül 3,5 év lett. A főnökömnek megtetszett a munkám, és, mivel járt már Kárpátalján és látta az akkori körülményeket, ő maga ajánlotta fel, hogy segít az áttelepülésben. Nagy nehezen ugyan, de az otthoniak is beleegyeztek. A gyerekek itthon végezték el a 7-ik és a 8-ik osztályt, és a főnököm segített abban is, hogy a gyerekek, akiknek minden szükséges iratuk még nem volt meg, iskolába járhassanak.
A legtöbb emberrel jó viszonyban voltam, de persze akadtak olyanok is, akikkel volt némi konfliktusom amiatt, hogy Ukrajnából jöttem. De, mivel Pesten sok román is dolgozott, így mi munkások jól megfértünk egymás mellett. Amikor új emberekkel találkozom, mindig megmondom, hogy határon túli vagyok, nem szégyellem. Ha pedig nem mondanám, nem jönnének rá, hisz az anyanyelvem a magyar. Tehát összességében elmondhatom, hogy megértő környezetbe kerültem, és nem igazán akad olyan ember, akivel rossz viszonyban lennék egykori állampolgárságom miatt.
Azóta házat vettünk, építkeztünk is, és haza már csak látogatóba és nyaralni jövök, hisz a rokonok itt vannak. De nem valószínű, hogy valaha is visszaköltözünk a családdal.
Így élte meg tehát néhány honfitársunk a jobb élet reményének keresését. Ki-ki maga dönti el, mit szűr le eme rövid, de valós történekekből, hisz a célom nem a költözésre vagy a maradásra való biztatás volt, hanem az, hogy mindenki láthassa, hogy a költözésnek negatív és pozitív esélyei egyaránt vannak.
