A Cribs sosem volt valami jó zenekar, a legújabb albuma alapján azonban lehetne. Kár, hogy az In The Belly Of The Brazen Bull nem köti le végérvényesen a figyelmünket.

Meglehetősen kacskaringós utat kellett bejárnia a brit The Cribs legénységének, amíg elkészítette – és most lelőjük a poént – eddigi legjobb lemezét. A csapat 2004-es bemutatkozásának Pavementesen és Strokes-osan lo-fis kilengései talán a 00-ás évek garázsreneszánszához már későn érkeztek, és mire a 2007-es, igazi befutást hozó Men’s Needs, Women’s Needs, Whatever a boltok polcaira került, az angolszász gitárzenekarok már épp az utolsókat rúgták. Ekkor égi segítségként érkezett a The Smiths gitárosaként elhíresült Johnny Marr, akivel teljes értékű tagként nem csupán egy rakás koncertet, de még egy stúdióalbumot is összehozott a három Jarman testvér, és bár a 2009-es Ignore The Ignorant sem mutatta sok jelét annak, hogy dalszerzőileg benőtt volna a wakefieldi srácok feje lágya, így harminc körül, ötödik nekifutásra csak sikerült valami maradandó(bba)t alkotniuk.


Ebben persze nem csak a zenekar tagjainak a keze volt benne, hanem annak a két szakembernek is, akiknek az In The Belly Of The Brazen Bull hangzását is köszönhetjük: a tagok egyrészt azzal a Dave Fridmannal kooperáltak, aki (a Flaming Lips, a Mercury Rev és az MGMT lemezei mellett) a Weezer kiváló Pinkerton nevű korongján működött közre, másrészt pedig azt a Steve Albinit választották társproducernek, aki egy sereg formációnak mutatta meg a zaj felé vezető ajtót (Nirvana, Cloud Nothings, Slint). E nevek ismeretében pedig könnyedén elképzelhetjük, hogyan is szól a legújabb korong: a csapat ugyan eddig sem vetette meg az erősítők használatát, most azonban tényleg reszel minden, a bármiféle ártalmas produceri beavatkozástól mentes, és jellegzetesen Albinis illetve Pinkertonos sound (dobok hátul, zajos gitár, cicomázatlan ének) igába hajtása pedig csak a brit testvérek tökösségét támasztja alá. Mindennek a tetejébe úgy tűnik, az új hangzás a dalszerzői motort is felpörgette, a lemez első 9-10 száma ugyanis még annak ellenére is kifogástalan, hogy sosem gondoltuk volna, hogy egyszer majd egy Cribs-kritikában használjuk ezt a szót. Ezért is szomorú, ahogyan a végére leül a korong. Eleve furcsa, hogy az utolsó néhány darab szünetmentesen van egybefűzve, de ez még nem is lenne akkora probléma, ha a dalok megütnék mércét, ám sajnos nem teszik, ráadásul a hátsó harmad visszafogottabb, akusztikus vonásai is csak bezavarnak a képbe. Ha összedobtak volna egy tízszámos anyagot a legjobb darabokból, semmi gond nem lenne az In The Belly Of The Brazen Bullal, így viszont még Ryan Jarman üvöltései és a tényleg markáns megszólalás ellenére sem tudunk úgy visszagondolni a lemezre, ahogyan a srácok szerették volna.