Éppen egy óceánjárón muzsikált Tommy Víg, amikor szóltak neki, hogy ezen a hajón utazik Salvador Dali is.
Tommy úgy emlékszik erre az esetre, hogy az egyik kollégája volt az, aki mutatta neki Tommy rajzát, unalmában ugyanis már akkor is rajzolgatott. Megkímélem önöket attól, hogy itt és most hosszan elemzem Tommy meglehetősen absztrakt, ámde kétségkívül egyedülálló rajzait, hanem inkább folytatom a történetet. Dali, akinek imádta a festményeit, meglepő módon rendkívül kedves, barátságos ember benyomását keltette ott a hajón. Semmi exhibicionizmus, mint megjegyezte, ezt valószínűleg a kiszállásra tartogatta.
- Kedvenc festményem, öntől, Mr. Dali Az égő zsiráf. – jegyezte meg a fiatal, jazz-muzsikus. Ezen kicsit elgondolkodott a nagy festő, mert angolul nem értette a címét, csak mikor már megismételte franciául is esett le neki, hogy mégis milyen zsiráfról is van szó. Aztán ránézett a rajzra és azt mondta:
- Érdekes. – Tommy Víg pedig ekkor jött rá, hogy zenész marad. Áldjuk ezt a pillanatot, mert mindannyiunk óriási szerencséjére nem váltott pályát. Gondoljuk csak el, hogy mi lett volna, ha Pollock és Warhol mellett megjelenik még egy formabontó festőművész. Súlyos dollármilliókért tudta volna eladni ugyan képeit, kétségtelenül meggazdagodott volna, és ez nagyon jó is lett volna neki, ám mi és a jazz-történet pótolhatatlanul szegényebbek volnánk.
Azért valószínűleg már egészen korán is sejtette, hogy mégis csak zenész lesz, hiszen a negyvenes évek közepén már, mint csodagyerek tartották számon Budapesten, és kiskölyökként is dobolt a cirkuszban, a Zeneakadémián, a Pesti Színházban, végül megfogadva édesanyja tanácsát – bármennyire hihetetletlen ez egy zenészről, de ő is, akárcsak a többiek – iskolába is járt.
Gyerekként hajszál híján élték túl a zsidóüldözést, majd 1956-ban, ahogy egy interjúban fogalmaz „a kommunizmus bejött, én meg kimentem”. Jól sejtjük a humoros megjegyzés mögött itt is elég komoly élettapasztalat van. De még ez is szerencse, akárcsak az, hogy Salvador Dali nem bíztatta a fiatal Tommyt olyan nagyon a rajzolásra, mert különben sosem járja be Amerikát, nem zenél New Yorktól Las Vegason át, egészen Los Angelesig mindenhol, s valószínűleg nem szed föl ennyi filozófiát és bölcsességet zenéjéhez.
Mondják, hogy a zenéhez nem bölcsesség kell, hanem csak hangszer és érzék, de ebben én nem lennék olyan biztos. Tommy egyébként ezzel a bölcsességgel éppen egy olyan Magyarországot, olyan minőséget idéz meg, amit nem tudott és nem is fog tudni eltaposni sem a fasizmus, sem a kommunizmus, sem a vadkapitalizmus. Lehet, hogy ez a szabad, szerethető és boldog Magyarország csak a képzeletünkben létezik, de ha el tudjuk képzelni, akkor meg is tudjuk valósítani. Mivel? Azzal, hogy a zenész zenél, a festő fest, az író ír, a tanár tanít. Az emberek a helyükön vannak és teszik a dolgukat. A szélsőségeket, a gyűlöletet és erőszakot elutasítják, az értékeket pedig megbecsülik. Tommy zenéjét hallgatva ilyen gondolatok jutnak az eszembe általában és mosolygok.
Ahogy mosolygok azon a New York-i történeten is, hogy amikor Tommy huszonévesen – az 1960-as évek közepe táján – elolvasta Eric Fromm: The Art of Loving (A szerelem művészete) című alapművét, azt a tanulságot vonta le a könyvből, hogy „mindenkit szeretni kell ahhoz, hogy önmagad szerthesd és elfogadd. Eggyé kell válni a világgal, s akkor boldog lehetsz.” Szakított a zenekarával, eladott mindent, otthagyta a „bűnös várost” Las Vegast, és New Yorkba ment azzal a feltett szándékkal, hogy kizárólag a művészetnek fog élni. Kivételes állapotban volt, azt is mondják, hogy látták a Central Parkban levitálni, de ez lehet csak legenda. Nem biztos.
Ez a különleges állapot hat hónapig tartott, majd visszatért és elvette feleségül szerelmét, Mia Kim-et. Szintén óriási szerencsékre, mert vele tért vissza sok-sok évvel később Magyarországra, s ő is szerepel a David Murrayvel készített új, Amerikában már nem véletlenül elég jó kritikákat kapott jazz-lemezén, a „Welcome to Hungary” című albumon. Vannak nálam sokkal avatottabb zenekritikusok, s én igazából csak néhány történetet szerettem volna elmesélni röviden Tommy Vígről, aki 1938 július 14-én született, s most szombaton lesz 74 éves.
Pesten hallottam a minap, hogy aznap (tehát július 14-én) este fél-nyolc, nyolc körül különleges születésnapi konceretet ad az IF kávézóban. De ami biztos, az az, hogy július 21-én, este kilenckor a Gyulai várban fog koncertezni, s a „Welcome to Hungary” albumot, amelyen „hamisítatlan big band hangzással” találkozhatunk, mindkét helyen, sőt alighanem a legendás Rózsavölgyiben is be tudjuk szerezni.
Tommy Víg muzsikája, jazz-zenéje egyébként nem csak azért izgalmas és vagány, mert úgy magyar, hogy amerikai, mert úgy amerikai, hogy magyar, hanem mert egész életével igazolja a zenéjét. Számára élet és muzsika egy, s még akkor is, ha manapság már viszonylag szűk kört is érdekel a jazz, érdemes – ha van rá mód, akkor élőben – meghallgatni – őt és zenekarát, akik nem csak az amerikai, de a magyar zenetörténethez is alighanem hozzátettek néhány mosolygós akkordot. Tommy Víg magyar-amerikai jazz-muzsikus. Itt él Budapesten. Születésnapja van. Isten éltesse!
