Szülőföldem, Kárpátalja, Ukrajna talán legszínesebb történelmével rendelkező megyéje. A múlt század elején születettek ugyanis (sajnos) elmondhatják magukról, hogy 5 ország lakosai voltak anélkül, hogy egyszer is lakcímet változtattak volna.

Az eredetileg Magyarország kötelékéhez tartozó terület az 1920. június 4-én megkötött Trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához került, majd 1938-tól Magyarország, 1944-től újra Csehszlovákia, 1945-től pedig a Szovjetunió részét képezte. 1991-ben pedig ismét újrahúzták körülötte a határokat, s így lett a már független Ukrajna része.

Az új határok, országok természetesen hozták magukkal saját nyelvüket is. Emlékszem nagymamám gyerekkori történeteire, amikben elmondta, hogy magyarul jóformán megszólalni sem volt szabad, míg az iskolában mindent csehül tanultak, sőt még ellenőrizték is, hogy értik-e a nyelvet.

1991-től új korszak kezdődött tehát a kárpátaljai magyarság életében. Alkotmányos jogunk, hogy kisebbségi nemzethez tartozóként anyanyelvünkön tanulhassunk, de az ukrán nyelvet természetesen már az elemi iskola 1. osztályától anyanyelvként oktatják – nem sok eredménnyel. Hisz hiába tanuljuk meg mi, magyar gyerekek, az ukrán ábécé betűit, s hiába olvassuk el, ami a tankönyvben előttünk áll, abból bizony csak nagyon kevesen tanulnak meg annyit, amennyi legalább a társalgáshoz elég.


Minden évben megrendezésre kerülnek a járási- és a megyei oktatási, tanulmányi versenyek, az „Olimpiák”, melyre az iskolák elküldik leendő bajnokaikat. Jómagam is megjártam több ilyen versenyt, s rossz tapasztalattal egyikről sem távoztam. De persze mindig van egy első…
Kb. 8. osztályba járhattam, amikor angol nyelvi versenyre küldtek. Egy félreértésből adódóan felkészítő tanárom azt hitte, hogy jól beszélem az ukrán nyelvet. S miután kiderült, hogy mégsem, a versenynek otthont adó iskolába érkezve első dolgunk az volt, hogy szóljunk az illetékeseknek, lesz egy magyar diák is. Megnyugtattak minket (főleg engem) afelől, hogy mindent elmondanak majd magyarul is. Ennek tudatában persze teljes nyugalomban léptem be a terembe. S akkor… akkor fordult rosszra minden.

Szépen elhelyezkedtem az egyik padban, s jegyzeteimet böngészve próbáltam megismételni a legfontosabb dolgokat. Ekkor leült mellém egy lány, aki próbált beszélgetésbe elegyedni velem – ukránul. Értettem ugyan, hogy mit kérdez tőlem, s minden tudásomat összeszedve még válaszolni is tudtam volna, de tudtam, hogy újabb kérdések következnének, s gyáván elmagyaráztam neki magyarul, hogy nem beszélem a nyelvet. Ma persze már bánom ezt, de ami történt, megtörtént.

Kis idő múltán újabb versenyzők érkeztek, akiket újdonsült padtársam ismert, így áttelepedett melléjük. S én jegyzeteimbe merülve a szemem sarkából mit látok? Mindegyikük engem néz, a lány ujjal mutogat rám, s a pár elkapott szóból már tudtam: azért nevetnek rajtam, mert nem beszélem a nyelvet. Egyszerre elöntött a méreg, könnyek szöktek a szemembe, de vettem egy nagy levegőt, s olvastam tovább. Jött az újabb padtárs. A változatosság kedvéért fiú. Szépen kipakolta füzeteit és angol-ukrán szótárát a padra. Na, ezzel se fogok túl sokat társalogni! – gondoltam magamban. Közben érkezett még valaki, aki az előttem lévő padba ült, s hátrafordulva önfeledten beszélgetni kezdett emberemmel.

Azt a beszélgetést mindenkinek hallania kellett volna! Különböző népek találkozásakor elkerülhetetlen, hogy ne vegyenek át egy-egy szót a másik nyelvéből. Nekünk pedig jócskán kijutott idegen nyelvekből! Ennek köszönhetően a kárpátaljai társalgási nyelv olyan színes, hogy saját nevet kapott. Ez az ún. „Закарпатська українська”, ami kb. annyit tesz: kárpátaljai ukrán. Ebben a nyelvben leginkább az orosz, ukrán és magyar nyelvek elegyednek.
Embereim tehát ezen a nyelven kezdtek el társalogni, amiben egy szép ukrán mondatba foglalva szerepelt még a bicikli szó is. Én sajnos kénytelen voltam végighallgatni mindezt, mert féltem, ők is megtudják, hogy magyar vagyok, s megint kezdődik az ujjal mutogatás és nevetgélés. Gyáva voltam tehát. Megint. Egy órán belül másodszor.


Kínzó bűntudat és temérdek visszafojtott könny után végre megjelent a tanár. Szépen bemutatkozott, vázolta a verseny menetét, szabályait, persze ukránul. Mondókája végén vártam, hogy most akkor majd elmondja magyarul is, ahogy ígérték, de semmi. Egy árva magyar szót nem hallottam a szájából! Ültem ott, szinte megsemmisülve, és alig volt fogalmam arról, hogy mi is fog itt következni. Megfordult ugyan a fejemben, hogy ro sszullétet szimulálok, de nem akartam, hogy azt mondhassák: a magyar lány nem bírta sokáig! Maradtam tehát a teremben, s próbáltam nem feltűnést kelteni. A tanárt - akiről később a felkészítő tanárom is azt mondta, alig érthető az angol kiejtése - egyik nyelven sem értettem meg, felolvasta a versenyszöveget, majd felírta a szómagyarázatot a táblára. Mondanom sem kell, azt is ukránul. Akkor már a fejemet fogtam, hogy Úristen, hát mi lesz itt még? Kitalálnak vajon még valamit, hogy ennél is rosszabbul érezzem magam?

Szenvedtem. Rettegtem attól, hogy a tanár majd kérdez valamit, amire nem tudok válaszolni, és ezzel nemcsak magamat, de az iskolámat, és persze a magyarokat is szégyenbe hozom. Így hát szégyenszemre én, iskolám tanulmányi eredményeiért többszörösen kitüntetett diákja, lapítottam. A módszer bevált. Végiglapítottam a kb. 1,5 órát, s igyekeztem megcsinálni minden feladatot, amit az érthetetlen angol kiejtésből és a még érthetetlenebb magyarázatból ki tudtam hámozni.

Véget ért a rémálom, s nagy duzzogások és ismételt sírásvisszafojtás közepette kirobogtam a teremből. Ott aztán elpanaszoltam tanáromnak, milyen megalázó volt az egész, s megfogadtam magamban, hogy míg élek elkerülöm az angolversenyeket.

Úgy értem haza, mint akit leforráztak. Útközben legalább háromszor lepergett előttem az egész, s egyre inkább éreztem a szégyent, amiért gyáván hallgattam, és nem vállaltam fel a magyarságom, ill. a dühöt, amiért ujjal mutogattak rám és emberi jogaimat megsértették. De tanultam az esetből. Megtanultam, hogy ha itt magyarként túl akarom élni az életet, meg kell acéloznom minden tagomat, mert bőven kapok majd még pofont.

Nem sokkal az én esetem után valamelyik itteni újságban megjelent egy nagymama levele, akinek unokája szintén egy tanulmányi versenyen járt így. A beszámoló alapján ő még rosszabbul viselte, mint én, hisz még a tanulástól is elment a kedve: mit ér a tanulás, ha az érvényesüléshez azt a nyelvet kell tökéletesen beszélned, amelyet maga az állam nem is tanít meg.

Most talán sokak szerint az lenne az egyetlen megoldás, ha megtanulnám a nyelvet, de aki kisebbségben él, az tudja, hogy mennek ezek a dolgok, hisz nem csupán Kárpátalján élnek magyarok, s nem csupán a kárpátaljai magyarság jogait tiporják lépten-nyomon. Mégis úgy érzem, inkább alázzanak meg, mert felvállalom, ki vagyok, mint mardosson évekig a bűntudat, amiért gyáva vagyok és hallgatok.