Sokan vagyunk magamfajta globalista-urbánus negyvenes-ötvenes ateisták, akiknek kimaradt az életéből a Kárpát-medence népeinek talán legfontosabb vallása.

Valahogy nem jól, nem jókor, nem jó hittérítők hozták elénk, mutatták meg, vagy egyszerűen nem volt elég érdekes. Volt helyette annyi más, és bár tudtuk, hogy van, hogy sokakat összeköt és összehoz, mégsem talált el akkor, amikor még fogékonyak voltunk oly sok mindenre.

Sajnos.

Sokan vagyunk így ezzel, de talán még többen vannak azok, akiket jókor, jó helyen érintett meg, akiknek a család, a barátok, a kis és nagy közösségek megmutatták, bemutatták, akiket beszippantott a szekta. És azóta ők, mint a jó hívek, szakadatlan ünnepelnek. Kis klubokban, 40 wattos neoncsövek fényénél, vagy óriási kultúrházak, néha stadionok színpadán, Marosvásárhelytől Sopronig, Kassától Eszékig.

Pápájuk is van. Úgy hívják:Tata.

És Tata most celebrált. Hatalmas ünnepet ült, lakodalmat rendezett. Nem először, hisz volt már ilyen, Szegeden, 29 éve, és 40 éve is, hol máshol, mint a Dóm tövében. Sőt, nem is volt ez olyan nagy celebrálás, hisz csak 500 (!) táncos csapásolt, verbunkolt, legényesezett, karikásozott, és még ki tudja mi mindent nem csinált a 4000 néző előtt. Volt neki már ötszázezer nézője is, ugye az a bizonyos csíksomlyói István a Király azért bevonult a történelembe.


Aki látta már a Honvédot, ismeri a trükköket, kunsztokat, mutatványokat, az akrobatikus elemeket, az ugrásokat, a nyaktörő salto-mortalékat. Most is visszaköszönnek az ismert koreográfiák, betétek, de a hatás még döbbenetesebb: nehéz elhinni, de ezek a táncosok itt nem profik. Az ország különböző szegleteiben működő együttesek lelkes amatőrjei, akik kosztért-kvártélyért (mely ez esetben egy légkondicionálatlan zsúfolt kollégiumi szobát jelent) vállalták, hogy részt vesznek a produkcióban. De ezt meg nem mondaná róluk senki.

Nem tudjuk megállni sírás-nevetés nélkül. Mert van humor, rettentő sok. Egy lakodalomban ne lenne? A vőfély/násznagy duó (halkan kérdem: ki tudja, mi a különbség?) – Csuja Imre és Novák Péter – nyilván nem hagyja annyiban, az utóbbi rögtön az elején tudatja, hogy táncmérgezése van, lévén ez a második (és utolsó) előadás. Csuja Imre pedig, aki szerepe ellenére a fent említett ateisták közé tartozik, azért elkapja a menyasszonyt egy rövidke csárdás erejéig. Ő az, aki Novákkal közösen végigvezet az esküvő rettentő és szívderítő stáción, amit az utóbbi szokásához híven tánccal, énekkel, a tőle megszokott módon végignarrál.

De sírni is muszáj, egy lakodalom már csak erről szól, pláne ha 200 kisgyerek indítja az előadást, Foltin Jolán elévülhetetlen gyerekkoreográfiáinak valamiféle esszenciája ez, nincs is meghatóbb, amikor 6-8 évesek játsszák el a felnőttek ünnepét.

Aztán jön a Világbéke: egyszerre csak betoppannak a szomszédok, szerbek, románok, szlovákok érkeznek, és ropják egyedül, majd ropják velünk magyarokkal, értelmet kap a "táncdialektusok" kifejezés. Hisz olyan ez, mint a nyelv. Csak szebb, mert költészet, és az ugye sokkalta finomabb és érzékenyebb, mint a beszéd. Jó látni, hogy Kárpát-medence feszített tükrén elsimulnak a hullámok.

– Úristen ez mekkora! – sikolt fel mögöttem egy egyetemista lány, amikor az eszéki menyecskék tarkójukra húzott álarcban háttal, mégis partnerüket ölelve adnak elő valamiféle népi humorral átitatott, ugyanakkor rettentően szimbolikus koreográfiát. Sorolnám még, de lehetetlen, felfoghatatlan a kavalkád, asszonyok, lányok, fiúk és legények, népek és nemzetek kavarognak, majd a gyülekezet egy láthatatlan, de pontos zenei jelre sorokba rendeződik, és elképesztő szinkronitással egyszerre rúgja a ritmust, tapsolja a tempót.

A gyönyörűséges istentisztelet aztán véget ér, a nézőtér őrjöngve tapsol, dobog, jön a ráadás, ami ha lehet, még extrémebb, még bravúrosabb, hiszen esszencia.

– Nem akarok elmenni Szegedről! Az esőnapot is megtartjuk! – lázít búcsúzóul Novák Péter, de sajnos közönség azt hiszi, viccel, csak mi, akik ismerjük, tudjuk, hogy komolyan gondolja. Persze, akinek nem volt elég, az még csatlakozhat a táncosok bulijához, akik – mint utóbb kiderült – másnap délig nyomták.


Aztán lassan szétszéled a Dóm tér népe, és mi hátrafáradunk, hogy a színfalak mögötti büfében magunkhoz vegyük a Tata által személyesen felszolgált úrvacsorát.

Szeretném megcsókolni a kezét, de nem merem... csak azt remélem, a gyerekeimet majd megkereszteli.