Mi, emberek, szeretünk kiemelt jelentőséget tulajdonítani az utolsóknak. Legalább annyira, mint az elsőknek. Ezt tettük a Balaton Sound zárónapjával is.

Minden fesztiválnak van egy utolsó napja. A vasárnap véget ért Balaton Soundnak, bármilyen meglepő, a vasárnap volt az. Vagy a hétfő hajnal. Kinek melyik. A többnapos fesztiválok utolsó éjszakájának van egy jól leírható, általános forgatókönyve. A lényeg, hogy a megvalósításban általában kevés az átfedés a „használjuk ki még ezt az estét, és bulizzunk egy jót!” felkiáltással. A keserű valóság viszont a következő: a többnapos kialvatlanságtól és a másnapossági lánctól kábán ténfergés a fesztivál területén, a nagy dobásnak számító utolsó nagyszínpados koncert kivárása, majd elvánszorgás a sátorig a boldog tehetetlenség teljes tudatában.

Mondhatnám, hogy igen, bizony, így volt ez az idei Soundon is, de nem. Nekem idén pont ez a típusú szenvedés-élmény maradt ki. (Nem mintha hiányolnám persze…) Helyette az alternatív módszert választottam, és az elmúlt évek tapasztalatait megcáfolva nem törtem meg az utolsó este terhétől. Éberen buliztam végig az éjszakát, ami mellé még az alapos szemlélődés is belefért.


A nap az idei fesztiválra jellemző borongós hangulattal és viharos balatoni látképpel indult. Úgy látszik, a helyi, békésen pihenni vágyó nyugdíjasokon kívül idén az időjárás sem szimpatizált a fesztiválozókkal. Ritka volt a napsütés, mint a fehér holló, az idő így nem kedvezett a bikinis lányok látványában elmerülni vágyó srácoknak sem. Kivétel, mikor eljött a „minden mindegy” állapot, és ezzel együtt az igény, hogy minél kevesebb ruhát koszoljon össze az egészségéért kevésbé, ruhái biztonságáért viszont annál inkább aggódó, tipikus Sound-látogató hölgy.

De az ég után térjünk is vissza a földre, ahol a víztócsa krátereivel teli út és tánctér aknamezőként üzemelt az előző napi óriási vihar után. Szó szerint értendő a robbanás, ami akkor következett be, ha az óvatlan és/vagy részeg fesztiválozó rálépett egy víztócsa melletti műanyag lapra, felfröcskölve a sárrá változott port a mellette állóra. A tettes pedig valószínűleg komolyan el is gondolkozott a felajánláson, mikor melegebb éghajlatra küldte az áldozat.



Este először a brit példát hallhattuk: az Example, hatásosan keverve a hip-hopot és az elektronikus zenét, a ritkán látott napsütésben megtáncoltatta még a negyednapos közönséget is. Utána következett a holland DJ-producer-műsorvezető Armin van Buuren. Bár nekem a hangszálproblémák miatt fellépését lemondó (és közben más fesztiválokon vígan turnézó) Björk koncertje hiányzott a beígért listáról, de tagadhatatlan, hogy a holland sztár-DJ óriási bulit kerekített levezetésként. A közönséget pásztázó zöld fényjelenségek mellett pedig külön élmény volt látni, ahogy van Buuren végig vigyorogva élvezi saját zenéjét.



A nagyszínpados koncertek sorát igen, az én estémet mégsem a holland zenész zárta. A magyar bandákat is befogadó OTP Bank színpad az utolsó hajnalra tartogatta a Sound számomra legpozitívabb felfedezését Shy FX, a londoni Drum and Bass DJ képében. A húsz éve Jungle Love című albumával debütáló zenész jungle és ragga stílusban nyomul, és elképesztően igényes és táncolható zenét produkált a fesztivál befejezéseként.



Persze ne hagyjuk ki a bizonyos utolsó nap utáni másnap leírását sem, ami gyakran a következő összetevőket tartalmazza: kialvatlan, karikás szemű zombik bontják a sátrat, hogy maguk mögött hagyják a lehangoló (ebben az esetben Balaton-parti) szeméttengert. A teljes apátia érzése és a „mielőbb jussunk haza aludni” elvárás az idei Soundon pedig még a fesztiválozókat búcsúként elkapó zivatarral egészült ki. Még szerencse, hogy a fesztivál területe mellett a résztvevőknek is van egy teljes évük regenerálódni, jövőre pedig újult erővel belevágni a kalandba.