Amikor 1935 novemberében Móricz Zsigmond Ókécskén járt, s ottani tapasztalatiról a Pesti Naplóban számolt be, riportjának a „Boldog falu” címet adta.

Amikor tavaly nyáron a tiszakécskei művésztelep záró kiállítására mentem, egyszerűen feldobtam a bringámat a vonatra, Nagykőrösön leszálltam, és Kocséron keresztül tekertem Kécske felé. Gyönyörű napsütésben, alig forgalmas úton, szép alföldi tájon suhantam végig, a kecskeméti illetőségű Navrang zenekar muzsikáját hallgatva. Egészen közel jártam már célomhoz, amikor durranást hallottam, s szomorúan vettem tudomásul, hogy a hátsó kerekem kilyukadt. A mezőn két tehén legelt, a hőség délibábot vetett a horizontra. Vizem erősen fogytán volt, s úgy számoltam, hogy bár nem lehet messze célom, de azért másfél órán át még tolhatom a bringát. Így tolom a nagy melegben az úton, amikor utolér egy kempingbiciklis férfi. Arca, akárha Csontváry Öreg-halászát látnám, rámnéz, majd mély, búgó hangon azt mondja: „Maga bajban van. Én tudom milyen bajban lenni. Segítek.” – Hirtelen nem is tudtam mit mondani erre. „Itt lakok pár száz méterre az út mentén, jöjjön, segítek.” – Csakhamar valóban odaértünk tanyájához, melyet meglátva összeszorult a szívem. Az ablakon fólia, árva kinti csap, málló vakolat. Az ember bemegy, az élettársa kijön, megkérdezi, hogy megkínálhat-e valamivel. Megköszönöm és elbeszélgetek vele. Aztán kijön az ember szépen elrendezett szerszámokkal, lavór vízzel, letérdel a bringám mellé, kikapja a kereket, megtalálja a lyukat, és megragasztja. Mindezt térdelve, szó nélkül, alázattal. Amikor érdeklődök, hogy mivel foglalkozott, elmondja, hogy villanyszerelő volt, de Pesten belekeverték egy lopásba, és azóta nem kap munkát. Ezeket a szerszámokat is kukázta. Hamar elkészül, ekkor a pénztárcámba nyúlok, és megpróbálom a nálam lévő készpénzt odaadni neki. Rám néz: „Ne sértsen meg. Egy fillért sem fogadok el. Mondtam, hogy segítek.” Felülölök újra, gombóc a torokban, végtelen hálát érzek és megrendülést. Nekik igazán szükségük lett volna a pénzre, de segíteni akartak nekem. Amikor még egyszer megkérdezem az embert és az asszonyt ott a kécskei határban, hogy de mivel hálálhatnám meg szívességüket, az asszony kacagva válaszol: „Írjon rólunk jókat, szépeket.” – Így érkeztem meg Tiszakécskére.

Nem mellesleg, amikor 1935 novemberében Móricz Zsigmond Ókécskén járt, s ottani tapasztalatiról a Pesti Naplóban számolt be, riportjának a „Boldog falu” címet adta. Nem véletlenül. Kécskét példaként állította az ország népe elé, mert „az ókécskei gazdák viszonylag kicsiny földbirtokokon belterjesen gazdálkodva, szőlő- és gyümölcstermelést folytatva jelentős jövedelmet tudtak termelni, s házaik berendezése, a villanyvilágítás, a vezetékes ivóvíz, a fürdőszobák mind olyan jólétről tanúskodtak, amit csak nagy szakértelemmel és termelési kultúrával lehetett létrehozni.” A gazdagabbak segítették a szegényebbeket, munkát adtak nekik, tudták, hogy egymásra vannak utalva. Például egy másik alkalommal a város egyik jómódú vállalkozója időt és energiát nem kímélve vitt el engem, hogy bemutasson az Alföldön bolyongó világgáment pásztorfiúnak, mert meg volt győződve róla, hogy egy írónak találkoznia kell egy ilyen fiúval. Igaza volt, és sokat segített ő is.

Ez a segítő szándék, szorgalom, gazdálkodásra való józan hajlam ma sem hiányzik Tiszakécske polgáraiból, s bár ők is szembesülnek mindazzal a problémával, melynek kishazánk vidékei ki vannak téve, mint a szegénység, munkanélküliség, mégis talpra állnak, mégis többet és jobbat akarnak. Mégis segítenek egymásnak. A többet és jobbat azonban nem csak úgy képzelik el, hogy takaros utcáikat, virágos kiskertjeiket óvják és szépítgetik, vagy, hogy igen magas színvonalú, kiváló minőségű termálfürdőjük van, hogy csak pár egyéb értékét emeljem ki a „Boldog falunak”, hanem hogy teret adnak a művészetnek, méghozzá a fiatal képzőművészeknek.

A történet hátteréhez azért szorosan hozzátartozik, hogy a második alkalommal megrendezett Új Alkotóműhely művésztelep főszervezője, Retkes Máté, a Budapesten is ismert fiatal szobrászművész, nem mellesleg tiszakécskei gyökerekkel bír. Mondják, hogy hazájában senki sem lehet próféta, erre cáfolni látszik az a példaértékű jó viszony, amit Tiszakécske önkormányzata tart fenn szobrászával. Az önkormányzat ugyanis legfőbb támogatója a művésztelepnek, melyhez szállást, kosztot, támogatást biztosít tíz napra. Mit kap cserébe? Azt hogy a fiatal, magyar szobrászművészek színe-java a helyszínen alkot és kiállít. A július 19-én kezdődő művésztelep rögtön egy kisplasztikai bemutatóval nyit, amelynek célja, ahogy Retkes Máté elmondta lapunknak hogy „a kécskeiek lássák, hogy kik vannak itt és mit csinálnak a következő tíz napban”. Máté arról is beszélt, hogy az Új Alkotóműhely Egyesületben és a művésztelepen javarészt olyan szobrászok, festők vannak, akik mostanság végeztek a Képzőművészeti Egyetemen, s bizony igen nehéz elindulniuk a pályán. Ezért nem egyszer kerülnek döntéshelyzetbe, hogy a művészet vagy a megélhetés fontosabb-e. Mindenesetre, amelyikük teheti az él a Tiszakécske nyújtotta nagy lehetőséggel, és tíz napot az alkotásra fordít. A nyugodt város élete pedig kétségtelenül kissé felbolydul a fiatal művészek jelenlététől, ám szerencsére – legalábbis a tavalyi tapasztalatok alapján – a tiszakécskeiek nem csak segítőkészek, hanem toleránsak, és valóban érdeklődők, nyitottak is a művészetre.



A tavalyi záró kiállítás a helyi művelődési ház udvarán egyszerre volt beavatás a kortárs szobrászatba, s kisebb fesztivál is, amin a helyiek éppen úgy jól érezhették magukat, ahogy a művészek is. De nem csak az a fontos, hogy jól érezzék magukat, hanem hogy valódi értékálló alkotások jöjjenek létre, és ez tavaly kétségtelenül megtörtént. Felejthetetlen Sánta Botond iróniát sem nélkülöző szobra, vagy Portolani Gina gyönyörű csigája, vagy a lengyel fiú, Mateusz Chudzik Noé-bárkája, nem beszélve Retkes Máté zenélő szobrairól. Elnézést, hogy csak néhányukat emelem most ki, s a többiek szintén értékes alkotásait külön nem említem.



Mindenesetre idén is lesz a tiszakécskei művésztelepnek zárókiállítása, ami az ország bármelyik pontjáról kiváló kirándulási célpontnak ígérkezik – érkezzék az ember kerékpárral, tömegközlekedéssel, vagy kocsival. Ugyanis július 29-én, este 18-órakor rendezik meg a második Új Alkotóműhely Művésztelep záró kiállítását, mely a vasárnapi kirándulást városnézéssel, fürdővel, művészettel egybekötve elképzelőknek erősen javallott. Aznap igazán érdemes nyári kiruccanást tenni a „Boldog faluba”.