Az elmúlt években annyi mindent hallottunk Ty Segallról, hogy már mi sem mehettünk el mellette, bár a Slaughterhouse alapján nem is bánjuk a találkozást.

Mióta Jay Reatard elhunyt, Nathan ’Wavves’ Williams pedig gyakorlatilag kegyvesztett lett, a szintén nagyon fiatal és szintén nagyon gyors, napos és recsegő gitárzenében utazó Ty Segallra hárult át az ügyeletes garázsrock-wunderkind feladatköre. A San Franciscoban székelő fiatalember pedig talán kicsit ki is nőtte már a rá osztott szerepet: a szokásos, korai, csak kazettára megjelenő lemezek óta az életmű már többtucatnyi kiadványt (albumot, EP-t, kislemezt – szólóban, zenekarral és kollaborálva egyaránt) kebelezett magába, amelyek mentén szépen végigkövethettük, hogyan is formálódik át Segall obskúrus tucatzenészből a független rock lényegében megkerülhetetlen alakjává. Az illető számára talán 2012 az eddigi leggyümölcsözőbb éve: nem kevesebb, mint három lemezt ígért be az esztendőre, melyből a White Fence-szel közös Hair már tavasszal megjelent, a space rockosnak mondott Twins ősszel jön majd, a középső, saját turnébandájával felvett Slaughterhouse pedig a nyáron került terítékre.



Ty Segall manapság meglehetősen menő, így szeretni is divatos, bár lássuk be, a srác annyira forradalmi dolgot nem csinál. Munkásságát legegyszerűbben a garázsrock műfajmegjelöléssel illethetjük, és talán akkor járunk a legjobban, ha nem is megyünk tovább a 60-as évek Stooges-től mondjuk a Nuggets-zenekarokig terjedő vonaláig - Segall muzsikája ugyanis mind hangzásilag, mint csupaslágerességileg leginkább abból a korból eredeztethető. A friss Slaughterhouse, igaz, talán kicsit színesebb forrásokból táplálkozik, illetve a hallójáratokat is jobban horzsolja az előző korongokhoz képest, de ez nem baj, sőt, erényeit is ez adja, a lemez ugyanis úgy szól, ahogy egy garázsalbum 2012-ben szólhat. Nincs is jobb, amikor a nyitó Death szörfös refrénje búg a fülünkben, vagy amikor a The Tongue darálása süvölt ezerrel, de még kitűnőbb a Wave Goodbye komótos ballagása vagy a Muscle Man fejrángatós riffelése. A terebélyes életmű ellenére nem érezheti hátrányban magát, aki ezzel az anyaggal kezdi az ismerekedést a produkcióval: Segall minden fontosabb jellemvonása reprezentálva van a munkán az ösztönös, zsigeri dalszerzői zsenitől kezdve a régi korokat idéző, mégsem nosztalgikus zajorkánig, sőt, a záró, tízperces Fuzz War még a fiatalember kicsit experimentálisabb részrehajlását is példázza. Ezen erők együttes kihasználása pedig az eddigiekben is Segall javára vált, az elmúlt 4-5 esztendő növekvő színvonalát és rajongótáborát elnézve pedig ki tudja, meddig fogja még vinni az ifjú mágus.