Kivételesen sokat szenvedett második lemeze elkészítésével a Passion Pit agya, ám a Gossamer a legtöbb sorscsapásért cserébe kielégítő teljesítményt nyújt.

Az amerikai formáció (noha élőben és hivatalosan is többtagú) egyértelmű vezetőjének a csapatot megálmodó Michael Angelakos-t tekinthetjük, aki a PP énekese, dalszerzője és elsődleges döntéshozója is már annak 2007-es megalakulástól kezdve, amikor a dolog még pusztán az ő laptopegyütteseként működött: a 2008-ban megjelent Chunk Of Change EP nem is volt más, mint a fiatalember akkori kedvese számára összedobott Valentin-napi ajándék, ám a korong, valamint az egy évvel később kiadott Manners című debütalbum is, lubickolt a kor elektropop forgatagában, mely az együttes dinamukis, harsány és módfelett slágeres világát, valamint Angelakos jellegzetesen visítozó orgánumát tekintve nem is meglepő. A bemutatkozás megjelenésére a zenekar már egy  nagykiadóhoz (Columbia), valamint az évvégi kritikai összesítések élvonalába is került, ami elég nagy szó ahhoz képest, hogy az énekes két évvel azelőtt még nem is gondolt arra, hogy a barátnőjénél nagyobb közönségre is számíthat, a labilis lelki és mentális állapotú vezetőnél pedig a hirtelen váltás kissé betette a kaput - a Gossamer megjelenését megelőző három esztendő pedig majdhogynem maga volt a pokol a produkció számára.



A fiatalembert 18 éves korában ugyanis mániás depresszióval diagnosztizálták, amit csak súlyosbított a sebtében jött siker és a vele járó kötelezettségek (promóció, turnék, stb.), valamint Angelakos meglehetősen ambiciózus, nagyra törő jelleme. Több öngyilkossági kísérlete is volt (egyszer például párja akadályozta meg, hogy kivesse magát az ablakon), a második lemez felvételi ideje alatt pedig kedélyjavítókat és töménytelen mennyiségű alkoholt fogyasztott, de problémái még most sem rázódtak helyre, ugyanis közelgő turnéját is le kellett mondania baljós szellemi egészsége miatt. Ám ami a legfurcsább az egészben, hogy mindez nem érződik a PP második anyagán, legalábbis a zenei oldalon biztosan nem: Angelakos ezúttal még szélesebbre terpeszti szárnyait, mint a Manners idején, még bombasztikusabb megszólalásra és talán még slágeresebb refrénekre támaszkodva, mint 2009-ben. A vezető érezhetően a jelenlegi trendekre is próbált reflektálni (az I’ll Be Alright harsány és rángatózó csipogásai Rustie polírozott világát idézik, míg a Constant Conversations a manapság divatos neo-R&B vonalra hajaz), ám a lemez többi darabja azt a miliőt tükrözi, ami a csapatra eddig is jellemző volt, vagyis a himnikus, életrevaló és csillogó elektropopot, tökéletesebbnél tökéletesebb dalokkal. Ezek közül talán a Mirrored Sea a legkiemelkedőbb: dübörgő ritmusok, egekbe emelő szintihegyek, és egy századmásodpercek alatt oldódó kórus biztosítja a dal helyét nem csupán a Passion Pit repetroár, de a 2012-es mezőny legjobbjai között. Nincs tehát miért aggódnia Angelakos egójának, hiszen nem sokan futhattak be ilyen fényes karriert ennyire rövid idő alatt, és még kevesebben tettek le az asztalra két olyan megkapó albumot, mint amilyeneket az illető már maga mögött tudhat.