Egy hónappal ezelőtt javában zajlott a VOLT Fesztivál. „Koravénülő” kollégánk érdekes szemszögből vizsgálta az eseményeket, emlékeit az alábbiakban olvashatják.

Június 27. délután 3, indulás a Keleti pályaudvar izzó szaunájából. Tömött vonat, lelkes félrészeg egyetemisták, sör a padlón már a Lágymányosi híd magasságában. "Én tavaly annyira kééész voltam…" kezdetű anekdoták megállás nélkül.

Öregszem…

Viszont korrekt klíma és WiFi a vonaton (nézdahülyegyereketlaptoppaljönfesztiválozni).

Taxival araszolás a Lővérekbe, sajtójegy, motozás, majd a Pestről küldött mentőcsomag eljuttatása a célszemélynek a - mint minden fesztiválon - szegényes civil faluba (megint elgondolkodom a hivatás kontra ingyenjegy dilemmán).

A fesztivál olyan, mint mindig, színpadok a helyükön, ledfalak, csinos hosstesslányok, tömeg és hangerő, valamint az elkerülhetetlen por, amitől feketét fúj az ember.



Tizenéves kori rajongott zenekar a Lost prophets. Na nem az enyém, a csajom rángat a nagyszínpad elé. Srácok jóval túl a harmincon, nyomják a bevett figurákat, egyenruha, egyre felugrás, égbeéneklés, mindez meglepően erőtlen hangzással és hangosítással, mintha anyáék átszólnának tini fiuknak, hogy lehet halkabbra venni ezt a zajt kisfiam és inkább törit magolni, mert azzal többre viszi az ember, mint a hajrázással, meg üvöltéssel…

A nosztalgia minden bizonnyal az öregedést bizonyítja.

Érkezett a megmentő sípszó, ami feljogosított a koncert elhagyására, ugyanakkor a kezdődő spanyol - portugál EB elődöntő kezdetét is jelentette. Sajnos az egész fesztiválon egy helyet találtam, ahol nézni lehetett és persze a kezdés előtt fél órával már rendesen megtelt. Mindenesetre félig a pulton ülve a sörcsapba kapaszkodva fejek erdején át nézve a meccset jól szórakoztunk egy lengyel kollégával. Félidőben a helyek ideges újraosztása, taktikai átrendeződés, cserék mindkét oldalon.

Eközben kb 100 méterrel arrébb elkezdődött a Snow Patrol koncertje, amiért eredetileg érkeztem. A kecske-káposzta megalkuvó teóriám szerint kilencven perc foci után még biztosan marad egy jó háromnegyed óra a koncertből. Sajnos azonban a sokkal jobban játszó Céronaldóék nem bírtak a spanyolokkal, így hosszabbítás következett. Mélységesen együttéreztem a csapatok edzőivel: cseréljek-e vagy ne? Végül átrohantam a nagyszínpadhoz, hogy elkapjam az utolsó három dalt és még éppen visszaértem a tizenegyesek végére, amit legendás magasságomnak köszönhetően két izzadt hónalj között hallgattam végig, s igazából nem is érdekelt, ki nyer.

Skrillex közhelyes, fantáziátlan - bár vitathatatlanul látványos - előadásáról menekülve még belefutottam egy egész jó 30Y-ba.


Hajnali vonatozás vissza Pestre. Jó alvó vagyok, egy pillanatnak tűnt az egész. Elgondolkodtató, hogy megéri-e egy napra menni egy fesztiválra… de egy ilyen laptopos arcnak nincs többre ideje. Hajrá fiatalok!