A Micachu & The Shapes első lemeze még pozitívumai ellenére is hagyott maga mögött némi kívánnivalót, és sajnos ugyanez a helyzet a legfrissebb munkával is.

Az 1987-es születésű brit Mica Levi, és a köré szerveződő háromtagú Micachu & The Shapes, 2009-ben jelent meg a palettán bemutatkozó lemezével, igaz, a röpke játékidejű, ám annál furcsább Jewellery nevű korong valahogy elsikkadt az esztendő forgatagában. Különös, hogy Leviék debütje mennyire nem tükrözte a vezetőnő korábbi muzikális pályafutását: klasszikus képzésében ugyanis a hegedű és brácsatanulás mellett még zeneszerzői oktatásra is futotta, bár e kanyarok, úgy tűnik, végül leginkább a könnyű műfajbeli formabontáshoz vezettek. A Shapes első albuma ugyanis leginkább bekategorizálhatatlan, nagyon lo-fi és nagyon szedett-vedett roncspop volt, melyben a gitárcsiszatolás, a fülsértően ócska szintetizárhangok plusz a meglehetősen nőietlen ének adták a hangzásbeli; az 1-2 perces, toldozott-foldozott dalok pedig a tartalmi töltetet. A Jewellery után nem sokat hallhattunk a kompániáról (néhány mixtape és a London Sinfonietta komolyzenekarral előadott koncertlemez kivételével), és már épp feladtuk volna a reményt, amikor megérkezett a második anyag, a Never.



Már az előző lemez fő vonzerejét is az igencsak ápolatlan megszólalás adta, amelynek szerteágazó szálait, ha valaki kompakt dalokba csomagolná, az elmúlt évek egyik legjobb dolgát kapná eredményül, ám sajnálatos módon nem Mica Levi az, aki a legalkalmasabb erre a feladatra. És a produkció alapvető hibáját is pontosan ez adja, vagyis konkrétan az a hatalmas adag nemtörődömség, amivel az énekesnő a projektet kezeli mind lemezen, mind pedig élőben - így pedig hiába a groteszk sound és Miachu egyébként szimpatikusan öntörvényű személyisége, ha az az érzése az embernek, hogy minden számot másfél perc alatt dobtak össze, és a hallgató közönség a legeslegutolsó a sorban, akinek ezeket a szerzeményeket szánták. Sajnos a hossza és minősége miatt is irreálisan hosszú ideig készült Never megérkezésével sem változik a fáma, mert bár a hangzás talán kicsivel vastagabb, a probléma ugyanaz: az még oké, hogy a dobok rendíthetetlenül kattognak, Mica apatikusan mormog valamit, közben meg a föld alól előásott szintizajok ömlenek az egészre, ám a darabok kidolgozatlansága ismét elhatárolja a hallgatót a totális élvezettől. Pedig a dolog jól indul. Az Easy hallgathatatlanságával, a Never pedig részeges ritmusával indítja be a hangulatot, hogy aztán Slick a lemez leginkább dalszerű három percét nyújtsa át nekünk, ám sajnos a korong többi részére a szétforgácsolt textúrákon, egy-egy megjegyezhető loopon vagy a rengeteg csörömpölésen kívül nemigen tudunk kitörő örömmel visszagondolni, ám tényleg reméljük, hogy legközelebbre már javulni fog a helyzet.