Az árkádiaiak szentnek tartják a helyeket, ahol a költészet forrása feltör, és szentnek azokat is, ahol a mélybe zuhan.

A nimfa után arethuszának nevezik Délen a föl-fölbukkanó forrást, amely előbb felfakad a hegy gyomrából, eleinte a felszínen csordogál, majd mélybe bukik, s megint más helyen előtör. Árkádia szent folyója, az Alpheios ilyenekbe bukik alá, a mítosz szerint a folyamisten üldözi a nimfát. Néhány árkádiai úgy gondolja, az ilyen folyó maga a költészet. Nagy és súlyos hegy mélyéből fakad fel, hűsen és frissen.

Eleinte olyan, mintha csak könnyű és a felszínen szaladgáló szétgurult ezüstfonál volna, aztán a mélybe bukik. Ismeretlen mélységek sötétségét mossa át, és nagy titkok közelébe kerül. Később és másutt, sűrűn és aranylón, nagyobb hozammal és erősebb sodrással ismét felszínre tör. Az árkádiaiak szentnek tartják a helyeket, ahol a költészet forrása feltör, és szentnek azokat is, ahol a mélybe zuhan. A helyeket, ahol a folyamisten beéri a nimfát.


Az árkádiai pásztornép ugyan, sokan lenézik őket ezért, de ők tudják, hogy ahol a folyó feltör vagy ahol a mélybe zuhan, ott átjárók vannak. Átjárók más világokba. Ezek a „más világok” ilyen szálakon kötődnek a miénkhez, s ha valaki egyszer átlépett, alig is hiszi el, hogy csak ez az egy, általunk ismert valóság létezik. Egyre inkább úgy látja, hogy valóságok végtelen sora ér össze, láthatatlan lényei ezen másféle világoknak át- és átjárnak ide, s minket, gyarló, kétkedő és vaksi embereket hol segítenek, hol pedig hátráltatnak. Ezt persze csak az árkádiai pásztorok tartják így. Megkérdeztem az egyiküktől, hogy hol van a vége és merre folyik szent forrásuk? Azt válaszolta, hogy az egész Földön körbeér, s feltör más országokban is, időről-időre, de csak kevesen tudják, hogy ezek a helyek átjárók.

Mosolyogtam akkoriban még a szép mítoszon, egészen addig, amíg el nem jutottam az Isztriára – térben messze, lélekben közel Árkádiához –, ahol elvezettek egy vízeséshez. Itt a kis forrás a mélybe zuhan, ismeretlen világok kapujaként. A folyamisten eléri a nimfát. Lehet persze ezt úgy is szemlélni, hogy mindez csupán egy érdekes földrajzi képződmény, de ha valaki lemegy a három-négy emelet mély vízesésbe azon a bizonyos sziklás és mohás ösvényen, belepillant a sötét kútként nyíló mélységbe, az a legtöbbször megérzi, hogy nem hétköznapi helyen van. Aki már hallott valamit Árkádiáról, talán még arra is rájön, hogy az arethusza kellős közepébe került.


Ott voltam tehát, amikor tavaly egy isztriai erdő mélyén, éppen egy ilyen helyen, Maja Klariæ és Goran Bla¾eviæ elültettek egy fát. Önmagában látszólag semmi jelentősége nincs, hogy egy dalmáciai lány és egy isztriai fiú fát ültet a gro¾nani erdők mélyén, vízesés mellett, hol a víz a föld mélyébe zuhan. Talán néhány érzékeny ember figyelmét az már felkeltheti, hogy erre a faültetésre meghívtak Horvátországból, Szlovéniából, Szerbiából, Olaszországból és Magyarországról pár fiatal költőt, akikkel együtt négy különböző nyelven olvastak fel csak és kizárólag verseket. Nemcsak maguknak, hanem az éjszaka közepén, teliholdkor az erdőmélybe elkeveredett közönségnek is. A versek többségének volt fordítása, másnak nem, mégis végighallgatott mindenki mindenkit. Legyen az olasz, horvát, szerb, szlovén vagy éppen magyar.

Az eseménynek akkor nagyon jó visszhangja volt a horvátországi sajtóban, míg a helyi emberek arról beszéltek, hogy néhány bolond fiatal teliholdkor, fáklya- és gyertyafényben órákon át verseket olvastak és hallgattak, négy-öt szomszédos országból. És ez nem volt rossz. Jó sajtót kaptunk tehát.

Nincs itt szó nagy szervezetről, sem hiperfontos minisztériumról, csak egy dalmáciai lányról és egy isztriai fiúról, akik fontosnak tartották és tartják, hogy otthonukat évente egyszer megnyissák mások előtt, s lehetővé tegyék, hogy az „erdei költők” találkozzanak. Nem volt más mögöttük, csak éppen a föld mélyébe hulló folyó.


Idén ismét megjelentek ugyanott, immár újakkal kiegészülve. Ott voltam, hallottam, ahogy Maja Brazíliában született verseit olvasta. Hallottam Slobodan Nikoliæot a vajdasági Pancevoból és Bojan Krivokapiæot Belgrádból. Hallottam a Zágrábból érkezett Dorta Jagiæot és Ana Brnardiæot is. És miközben hallgattam őket, jöttem rá, hogy pontosan miért is vagyunk itt, miért is fontos, hogy egy ilyen ponton, egy ilyen „átjárónál” – ott ahol a folyamisten eléri a nimfát –, hogy egy forró nyári estén, az isztriai erdő mélyén verseket olvassunk. Mert ilyenkor belénk is beáramlik Árkádia folyama, ami a nagy hegyet ütve át indult útnak, titkos mélységekbe zuhanva, hogy másutt feltörjön. Igaza volt a pásztornak, s ha itt Horvátországban felszínre tör e folyam, hazánkban is tudna biztosan. Csak költőket kell keresni, akik verseket olvasnak fel. Semmi több.