Ariel Pink sokadik albumát jelenteti meg idén, és a Mature Themes szerencsére felér az életmű emészthetőbb részéhez.

Az Ariel Marcus Rosenberg néven született zenészt kedvelői javarészt a 2010-es Before Today című stúdióalbummal ismerhették meg, bár a hardcore-rajongók idestova már tizenhat éve követhetik munkásságát, Pink ugyanis már ’96-ban elkezdte összeeszkábálni házi kazettáit. A kezdeti próbálkozások elsüppedése után az illető az akkor épp felfutóban lévő Animal Collective Paw Tracks nevű kiadójához került, bár hosszú és hallgathatatlan lemezei még ekkor is könnyedén megakadályozták, hogy egy maroknyi embernél többet érdekeljen, ám egy stílusváltást követően fordult a kocka: a korábbi lo-fi éveket levedlő, és a 80-as évek hangulatában tocsogó Before Today végre meghozta az indie áttörést, mely az egész korongon végigvezetett kiváló dalszerzésnek, Pink fura személyiségének, az elmúlt esztendők retrólázának, na meg főleg a lemezen szereplő Round And Round megagiga himnusznak is egyaránt köszönhető volt.



A művész úr állítása szerint a friss Mature Themes című munkája olyan, amilyennek a Before Today-t szerette volna, ám akkor a körülmények megakadályozták abban, hogy elkészítse azt. Ez már csak azért is fura, mert a két albumot olyannyira nem lehet megkülönböztetni egymástól, hogy akár egy duplalemez egy-egy korongjaként is funkcionálhatnának, amitől persze az idei anyag nem elődje másolata, hanem inkább hangulatában és, ami még fontosabb, minőségében is annak megfelelőjévé válik. Természetesen a némileg tisztább megszólalás és egy Round And Roundhoz hasonló, önálló életre kelő szerzemény hiánya logikus és érthető különbségek, ám a glamet, AOR-t, soult, indie-rockot és retro-elektronikát összevarró, a 80-as évek füstös, opálos, neonfényben úszó, válltöméses világát egymásba olvasztó környezet változatlanul olyan, mintha egy vintage-turkálóban a legfurább göncöket akasztanánk magunkra, és még örülnénk is neki. Persze van is miért: Pink egyszerűen tényleg ügyes dalszerző, akár a hagyományos, romantikusan-elvágyódósan klassz(ikus) számokat nézzük (Mature Themes, Only In My Dreams), akár az olyan szélsőségesebb darabokat, amelyben vagy visszafogott recsegés (Schnitzel Boogie) vagy fura, krautrockos, kőkorszak előtti szintihangok adják a vonzerőt (Symphony Of The Nymph, Live It Up). Minderre még rápakol Ariel meglehetősen fura jelleme - indentitászavaros külseje, szájával és hónaljával előidézett ritmusai, diszkókban székelő nimfománokról vagy a G-pontról szóló szövegei, illetve potom tízezer dolláros áron meghirdetett szürke, apokaliptikus vizuális munkái alapján garantált, hogy kissé kattant az ürge, de afelől sem lehet kétségünk, hogy az elmúlt esztendők egyik kiemelkedő tehetségű csodabogara is egyben.