Nemcsak a koncertre, hanem a díjátadóra is – magyarázom a sárga trikós, bizonytalan szervezőkislánynak, aki eltévedt a karszalagok szivárvány dzsungelében.

Merthogy díj is lesz, és az mindig olyan hátha.

Persze a zenekar már itt van. A Teremtő kegyelme folytán vasárnapi zenész maradtam, ezért megúsztam, hogy a társaságunkat körülölelő bármely banda aktív tagja legyek. Viszont passzív tagként az élet grande trouvaille: nem kell turnébuszokban döcögnöm sok száz kilométereket, hangbeállnom, kábelekkel rohangálnom, harmóniákon veszekednem, meg azon izgulni, hogy berakták-e a kocsiba a line 6-et meg a felsőcint. Csak elegánsan megjelenek a bulin, felmarom a VIP pass-t, iszom az ingyen sört, szívom a zenekari cigit, és... na jó, már mindannyian sokgyerekes családapák vagyunk. De a rock azért mindörökké szexi marad.

A piócaságot némileg enyhítendő, kivételesen, de eltökélten cipelem Bogyó művész úr soktonnás basszgitárját a perzselő UV-ben, és büszkén, a hátamon csorgó izzadság ellenére is használható állapotban juttatom el a rendeltetési helyére, a nagyszínpadra, az emblematikus vashídon áttörve a holland guribőröndös punkok sorfalát (hol van már a vázas hátizsákos sziget?). És egyébként is, juttatások fejében azért igyekszem a zenekar audiovizuális igényeit is kielégíteni, így mozogva a hordár-render tengelyen – több mint húsz éve.

Végül rengeteg, de nem elégséges mennyiségű karszalag birtokában bekeveredek a víájpíbe, a magyar pop-rock ifjú és agg sztárjai közé, de aztán azt mondják, hogy egy szín hiányzik, és amikor végre ezért is sikeresen megküzdök – olyan ez, mint a karatéban az öv –, véletlenül kiderül, hogy nem nyertünk, mert ha nyertünk volna, eleve más színűt kaptunk volna.

Hát, izé...

Na de tényleg... Őszintén. Hogy került a mi a kedves, önfinanszírozott, független kis szerkesztőségünk (csapatépítő tréningre is egy Daciával járunk) a gigászok közé? [origo], index, hvg.hu, Fidelio és a Kultúrpart? Ezek így együtt? Fogalmunk sincs, kik szavaztak be a supergroupba, a VOLTfólió 2012-es kulturális portál kategóriájába, de nagyon megtisztelő, hogy valakik valahol gondoltak ránk. Bár igaz, ami igaz, őszintén sajnáltuk, hogy nem került bele a válogatásba a prae.hu, a Litera, a filmhu, a Kolónia vagy akár a Kultúra.hu – talán kiegyenlítettebb lett volna a küzdelem. De lehet, hogy mégis jobb volt így, hisz mi egymással nem úgy vagyunk, mint a Coca-Cola meg a Pepsi – nem, mi ugyanazon az oldalon állunk, ahogy szoktuk volt mondani – a kultúra elkeseredett (de heroikus) támogatói.

Ugyanúgy, ahogy a fentebb említett gigászok is. A Magyar Dal Napján a VOLTfólió közönségdíját az index nevében a magyar média legcoolabb arca, Tamás Gáspár Bence, alias tbg vehette át. Legcoolabb – már ha nem számítjuk az operatőrét, aki minden coollisták örök bajnoka lehetne – ő első ránézésre is röhögve elkormányoz egy utasszállító repülőt, ha infarktust kapnak a pilóták és kigyulladt a balszárny. És még fel is veszi, mint ahogy felvette a Nagy Nap emblematikus eseményeit.



Ja, és hogy egyébként milyen volt a Magyar Dal Napja, a -2. nap a Szigeten? Fergeteges. A vízpáraszórók (télen hóágyú?) alatt minden számot kívülről tudó tömeg igazolta az ötletet, igazolta azt, hogy működik, sőt nagyon is működik a dal, ha magyar. Bogyó művész úr basszgitárja is szépen szólt, mint ahogy a több száz magyar muzsikus és a cuccuk, műfajtól függetlenül.

Ha a rangos díjat nem is, de a koncertet mérhetetlen mennyiségű hideg fröccsel ünnepeltük az elmúlt 30 év magyar ikonjainak társaságában, akiknek korpuszát ugyan kicsit megkoptatta az idő, de a dalaikat – ha hihetünk a nagyszínpad előtt ünneplő sok ezer fős közönségnek – nem.

A VOLTfolió 2012-es díjazottjainak listáját pedig olvassátok el itt.