A szállítás különleges konténerben fog történni, hiszen a bal kéz kiváló állapota talán annak köszönhető, hogy a hajóroncs a tenger mélyén pihent mindezideáig.
Pulai régészek adták hírül, hogy feltételezhetően megtalálták annak a XVII. századi elsüllyedt, velencei hajónak a rakterében azt a légmentesen lezárt ősi ládát, amely egy bal kezet tartalmaz. Hosszas viták után döntöttek hazahozataláról, hiszen érthető, hogy az érzelmek hevesednek, a feszültségek magasba szökkennek, amikor egy réges-régen halott ember valamelyik, így vagy úgy elkószált végtagja csak amolyan ripsz-ropsz előkerül.Komoly vádaskodás és egymásra mutogatás után, a felkért és független brit tudósok vizsgálták sokáig a megkerült végtagot, hiszen legfontosabb volt a kormeghatározás, amely körül már a kezdetek-kezdetén is igen komoly viták alakultak ki. Aki követte a magyarországi, érthetetlen módon nem túl visszhangos sajtóját az eseményeknek, az bizonyára olvasott arról, hogy a magyar diplomácia nem kicsiny sikerként könyvelheti el, hogy a kultúrtörténeti bal kezet Budapestre szállítják.
A szállítás különleges konténerben fog történni, hiszen a bal kéz kiváló állapota talán annak köszönhető, hogy a hajóroncs a tenger mélyén pihent mindezideáig. Nem hivatalos egyházi forrásokból tudjuk, hogy a kéz nem a légmentesen zárt láda, nem a hullámsír háborítatlan nyugalma miatt konzerválódott, hanem mert valamelyik – egyelőre hivatalosan nem definiált – szent ember maradványa. Sem a pulai régészek, sem a független vizsgálatot végző brit tudósok ezt sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudták. A különleges konténer tehát pontosan olyan körülmények között kell, hogy tartsa a ládát és tartalmát, ahogy azt megtalálták. Így a magyar állam, a magyar adófizetők pénzéből a magyar választópolgárok egyhangú igenlése mellett hatalmas szelet tengert szállít az isztriai városkából a fővárosig, melynek közepében ott a lelet: a bal kéz. A pulai archeológiai múzeum munkatársától tudjuk, hogy bár ők nem tartották volna szükségesnek a lelelet feletti tenger kiemelését is, de megértik magyar kollégáik elővigyázatosságát, nem kevésbé kontinentális tengerkultuszát.
Felbecsülhetetlen értéke van ugyanis már a ládának, nemhogy tartalmának. Természetesen nem mehetünk el szó nélkül amellet, hogy mindez a magyar tudományos életet, médiát, politikumot és az embereket a történelem pontosabb megismerése, a múlt dokumentumainak tisztelete mellett, az őszinte áhitat miatt is érdekli. Hiszen, bár még nem bizonyított, de nem kizárt, hogy a most megtalált és hazaszállítandó bal kéz, nem csupán csak egy elkószált végtag, hanem annak a jobb kéznek a párja, amelyet országunk és népünk ünnepnapján közösen kísérgetünk hagyományosan végig a fővároson. Mi, ellentétben más, magukat szellemesnek képzelő újságírókkal szemben, nem gondoljuk, hogy csak azért mert a Szent Jobbot Mária Terézia vásárolta vissza Ragusából, az saját hatalmának legitimizálására szolgált volna. Azt sem gondoljuk, hogy ez a hagyomány fennmaradt volna, s közméltóságaink nem azért ülnek a Bazilika előtt az első sorban, mert ők ennek az abszolútista királyi hatalomnak bármiféle örököseinek tartják magukat tudat alatt, hanem merő áhitatból.
Jóllehet a XXI. század technokrata és materialista emberének nem teljesen érthető szokást már kisiskolás korban jobban el kéne magyarázni, vagyis azt pontosan, hogy egy halott ember valamely része (lásd még: ereklye) bizonyos, jól megfontolt esetekben miért érdemli meg kiemelkedő figyelmünket. Ám a közoktatás teljeskörű és jólmegfontolt átalakításával bizonyára eljön az az idő is, amikor a vallásosságnak ezt a különleges tradícióját, mely a fényes középkorból ránkmaradt, már mindenki egyértelműen érteni és érezni fogja. Addig is tudjuk be ezt a tudatlanságot annak, hogy augusztus huszadika éppen a nyári szünetre esik, s a legtöbb szülő sajnálatos módon nem fordít elég időt arra, hogy felvilágosítsa gyermekeit arról, hogy melyik magyar templomban, melyik magyar ember melyik darabkáját őrizzük.
Egyébként a különböző ereklye kultuszok már többször szenvedtek komoly és cinikus támadásoktól, hiszen ismerjük azt a humortalan megjegyzést egy pesti hírlapírótól, hogy „egy időben Pestszentlőrincen annyi darabkát árultak a vénasszonyok Krisztus keresztjéből, hogy abból Noé bárkáját össze lehetett volna eszkábálni”. Hanem erre tronfolandó emékeztetjük kedves olvasóinkat arra, hogy nem olyan régen még a Váci úton is apró darabkákat lehetett venni az „eredeti” Vasfüggönyből, amelyeket összerakva kétségtelenül elzárhatták volna kishazánkat nem csak a Nyugattól, hanem valamennyi szomszádjától. Ezeknek a túlzásoknak azonban köze sincs ahhoz a megkülönböztett figyelemhez, amit joggal érdemel a pulai régészek által megtalált, brit tudósok révén bevizsgált, hosszas diplomáciai herce-hurca után végre hazánkba érkező bal kézhez, és a körülötte zajló felhajtáshoz, hiszen néhányan már tudni vélik, hogy a bal kéz nem más, mint a jobb párja.
Természetesen mindaddig, amíg a Magyar Tudományos Akadémia hozzáértő akadémikusai, és az egyház teljes és az egyszázalékokból kirendelt konklávéja, továbbá és főleg a kormány és az ellenzék tagjaiból felálló szakértői bizottság ki nem jelenti, hogy a most megtalált bal kéz a jobb párja, addig nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban az. De közös lehet az öröm, hogy éppen az idei ünnepre előkerült, amiben végre együtt az ország, együtt a jobb és bal.