Tom English-sel, a Maximo Park dobosával beszélgettünk a zenekar visszatéréséről, valamint arról, milyen számára a tökéletes popzene.
Úgy tűnik, a legújabb lemezetek, a The National Health a legjobb munkátok a 2005-ös A Certain Trigger óta...Köszönöm a dicséretet. Nem állíthatnám, hogy nagyon objektíven vizsgálom a dolgokat, hiszen olyan ez, mint azt mondani, hogy jobban szereted az egyik gyerekedet a másiknál. A The National Health talán a legintuitívabb és legtermészetesebb munkánk a debütünk óta, hiszen annak idején fogalmunk sem volt, mit csinálunk, és azt hiszem, pont ehhez az érzéshez szerettünk volna visszatérni.
Nehéz volt újra összeszedni a csapatot?
Nem, egyszerűen csak tovább tartott a szokásosnál. Tudtuk, hogy tiszta lappal kell kezdenünk, hogy fel kell frissülnünk, éppen ezért más dolgokkal foglalkoztunk. Visszatértünk a magánéletünkhöz, így később több energiánk maradt. Szóval, amikor már újra együtt voltunk, minden ment a maga módján, a kihívás az volt, hogy újra egy szobában üljön az összes tag.
Te például mit csináltál az elmúlt három év alatt?
Nos, az első esztendő során még turnéztunk, és elég sokat koncerteztünk, így igazából csak körülbelül 18 hónapnyi idő volt az, amikor külön voltunk. Ahogy már említettem, a magánéletemben próbáltam utolérni magam, elköltöztem, stb.
Az új lemezen Gil Norton producerrel dolgoztatok, aki már a 2007-es korongnál (Our Earthly Pleasures) is jelen volt. Miért pont őt választottátok?
Mert szeretjük őt, Gil egy nagyszerű fickó. Az ő személyisége tökéletes arra, hogy kihozza belőlünk a maximumot, és mivel egy vissza a gyökerekhez albumot szerettünk volna, a dinamikus jelleme is kapóra jött. Producerként is egyenes, nem trükközik sokat, a tiszta, jó hangszeres megszólalásra törekszik. Ránk is kiváló hatással van, főleg Paulra (Paul Smith, az énekes). Ha egy dolog van csak, ami megkülönbözteti őt a többi szakembertől, akikkel együtt dolgoztunk, akkor az az, amit az énektémákból kihoz. Paul dolgozik vele a legkönnyebben, és mivel ez az első alkalom, hogy egy producerrel már másodszorra működünk együtt, a kapcsolatunk eléggé természetes, mondhatni telepatikus.
Nem hiszem, mert leginkább a világban elfoglalt helyünk változott. Az emberek továbbálltak, mi viszont mindig is a saját külön kis szigetünknek tartottuk a zenekart. Nehéz ezt megfogalmazni, hiszem mindig is tisztában voltunk a szaksajtó vagy a rádiós trendek szeszélyeivel, de még mindig úgy érzem, hogy valamennyire a köztudatban vagyunk. Amikor dalokat írsz, nem foglalkoztat, hogy mit gondolnak rólad az emberek, ám ha befejezted, és újra hallod mások véleményét vagy látod a csapatod nevét a fesztiválok fellépői között, csak akkor szembesülsz vele, hogyan is tekintenek rád. De a stúdióban muszáj kreatívnak lenned, egyszerűen nem figyelhetsz arra, mi folyik körülötted.
Mit gondolsz, mit hallgatnak a britek mostanság?
Attól tartok, hogy a rossz embert kérdezed. [nevet]
Akkor te milyen zenéket hallgatsz?
Rengeteg különféle dolgot, hatalmas country rajongó vagyok például. 10 éve beleestem Gram Parsons-ba, azóta tart a szerelem, tavaly például Nashville-ben is voltam, életemben először. Annyira öreges a zenei ízlésem, hogy valahol ott kéne ücsörögnöm egy verandán naphosszat. Nagyon kedvelem még a korai country és rock ’n’ roll keverékét, az Everly Brothers például szerintem a country, a dallamok, a rock ’n’ roll és a pop tökéletes keverékét nyújtja. Ez a legjobb popzene számomra.
