A múlt emlékei rejtetten, de köztünk élnek. Egy kísérteties szellemváros területére látogattunk el, hogy felfedezzük az európai történelem egy különleges szeletét.

Foszló tapéta, betört ablakok, kitépett ajtótáblák, égésnyomok, a padlóból kihajtó növények, a szoba közepére kis cseppekben hulló esővíz – két évtizeddel ezelőtt ezeket a házakat még valóban megtöltötték az élet hangjai? Bár fantáziánkat elképesztő teljesítményre kell kényszerítenünk, de a hátrahagyott nyomokból úgy tűnik, a válasz igen: nem is olyan rég egy egész városnyi ember élt a most elhagyatott épületekben. Az egyik szobában óriási halomban állnak a ruhák, máshol személyes naplókat és régi újságokat találunk. Térképek, lemezek, angol nyelvű Újtestamentum, képeslapok, kórházi leírások, röntgenleletek, bankkártya PIN kód. A helyiségek a legszemélyesebb tárgyakat és a hátterükben húzódó történeteket rejtik az omladozó falak közt.


A titkokat rejtő kísértetváros, Irbene és a közelében lévő hatalmas antenna Lettország végeláthatatlan erdeinek mélyén húzódik. Ha a történelemkönyvek lapjainak száma elegendő lenne hasonló történetek befogadására, Irbene esetében valami ilyesmit olvashatnánk: „A ’90-es évek elején, mikor a szovjet hadsereg utolsó egységei kivonultak a balti államok területéről, fény derült az antennák és a korábban szigorúan titkos kémközpontként működő Zvyozdochka (Kiscsillag) létére. A szovjetek által ötven évig elzárt területen három antenna működött. A rendszerváltást követő visszavonulás során azonban a hadsereg csak a legkisebbet tudta magával vinni – a 16 és 32 méter átmérőjű tányérok nem voltak alkalmasak az elszállításra. 1994 óta a Ventpils Nemzetközi Rádióasztronómiai Központban (Ventspils International Radio Astronomy Center) a lett tudósok az antennát ért károk javításán dolgoznak, és katonai helyett tudományos célokra alakítják át a berendezéseket. A volt kémközpont mellett fekszik Irbene elhagyatott városa, amely a szovjet katonai erők és családjaik lakhelyéül szolgált.”



Mi marad meg ezekből a sorokból legtöbbünknek? Volt, nincs, pont. Szerencsére azonban egy Európai Unió által finanszírozott nemzetközi médiaprojekt keretében tíz napon keresztül, négy különböző országból nyolcvan diáknak volt lehetősége (néha egyébként szó szerint) a dolgok mélyére ásni. Itt jön a képbe a történet, hogy tanultam meg én is a történelemkönyvek sorai közt olvasni.

Lett, magyar, holland és finn egyetemisták másfél héten keresztül vendégelőadók és oktatók segítségével dolgoztak a Balti-tenger partján található régióban. A különböző projektek más-más célokat tűztek ki maguk elé: a történelem szálainak felfejtése mellett a helyszín adottságainak művészeti célokra való felhasználása ugyanúgy jelen volt. Ennek köszönhető az eredmények változatossága is: az antenna óriási tányérján látványos video mapping vetítést láthattunk, a talált műszaki alkatrészekből rögtönzött hangszerekkel zenekar alakult, a hollandok elektronikus zenéhez forgattak videoklippet az elhagyott épületekben, de klasszikus dokumentumfilm-sorozat is készült a terület lakóival. A szunnyadó régió felébredt álmából ezekben a napokban.


Hasonlóan telt meg élettel a közelben lévő kis falu, Mikeltornis is. A mindössze 6 helyi lakosú település, amely a Baltikum legmagasabb világítótornyával büszkélkedhet, sok párhuzamot, és legalább annyi különbséget mutat Irbene szellemvárosával. A legszembetűnőbb hasonlóság, hogy mindkét település eltérő, de gazdag múltra tekinthet vissza, jövője viszont egyiknek sincs. A volt szovjet szellemváros, Irbene politikai és stratégiai okokból néptelenedett el húsz évvel ezelőtt: a lakosok a hadsereggel együtt távoztak a területről – személyes tárgyaik mellett életük egy részét is hátrahagyva. Mikeltornis elnéptelenedése az utóbbi években történt meg, és inkább társadalmi és demográfiai tényezők játszottak benne szerepet. Az emberek (főként a fiatalok) a falvakból a városokba költöznek, maguk után hagyva a gyakran perspektíva nélküli, kihalásra ítélt településeket.

A workshopon készített videók egyikén az elnéptelenedésről és a lehetőségek hiányáról beszél a lett falu, Mikeltornis egyik lakója, aki a helyi iskolába járt, tanított is ott, bulizott a szovjet katonákkal a szellemvárosban, és ráadásul most ő a világítótorony egyik kulcsának őrzője.



Egy városkában járunk, ahol megállt az idő. Egy kis faluban a sűrű erdő közepén, ahol bármi megtörténhet. A falu szélén levő temetőben járva felfedezzük, hogy egész családok, hosszú nemzedékeken át temetkeztek egy területre. A világítótornyot őrző öreg néni után pedig felkeressük a falu remetéjét. A tenger és a házak közti völgyben, elzárva még a helyiektől is, él a világtengereket bejárt hajós, akit a helyiek hercegnek csúfolnak sírig tartó büszkesége miatt. És szépen, lassan, a tengerész házához közeledve egyre inkább belecsöppenünk egy mesevilágba, amelynek hangulata talán Marquez regényeinek mágiájához hasonlítható. Az öreg tengerész kertjében álló fán lógó kötélen hintázunk, hogy lett szokás szerint elűzzük a mindenütt jelen levő szúnyogokat. Beinvitál minket a házába, likőrrel kínál, és csokival áraszt el. Francia sanzon zenét tesz fel, és arról beszél nekünk a kanapéján ülve, hogy két kincse: a hajói és felesége nélkül már nem szereti, ha fényképezik őt (innen hát a büszkeség). Tangóharmonikát vesz elő, játszani kezd rajta, és azt kérdezi, tudunk-e táncolni, és keringőznénk-e vele, ha nem járt volna már így el felette az idő. Szól a zene, számomra érthetetlen (de varázsigéket eszembe juttató) nyelven beszél nekünk egy öreg bácsi, miközben a tenger felől a nap besüt a függöny résein. Ahogy a mosogatóul szolgáló konyhai lavórban elöblítjük az edényeink, kilépünk a házból, és elindulunk az ösvényen, lassan szertefoszlik a csoda – de az emlék megmarad.


Mondanám, hogy aki nem hiszi, járjon utána… A tengerparti falu öregjeit még pár évig igen, de a szellemvárost már nem találja meg az antenna közelében: a várost – titkokat és történeteket rejtő falaival együtt – a látogatásunk utáni héten lerombolták. Nemcsak változatos érzéseket váltott ki belőlünk a hely szelleme, és dokumentáltunk a legkülönbözőbb módszerekkel szorgosan az utókornak, hanem egyben mi is voltunk az utolsók, akik az omladozó falak közt jártunk.








A cikkhez csatolt fotók Henry Lämsä munkái.